XXVIII./2

Elmentünk venni pár ruhát, hogy ne legyünk túl feltűnőek. Én egy szürke ruhát választottam, ami harcoknál nem valami előnyös, de „lányos” darab. Mike egy piros kapucnis pulcsit vett, és fekete nadrágot, szinte semmiben nem különbözött az előző összeállításától, csak a színekben. Szőke hajára felhúzta a kapucnit. Kifizettük a ruhadarabokat és elindultunk a kijelölt helyre. Még volt egy óránk, azt beszélgetéssel töltöttük.

„Szerinted ők vámpírok?” – nevetett Mike.

„Nem hiszem, legalábbis még nem találkoztam vámpírral. Lehet más van a háttérben.”

„Én csak vért láttam…más nem igen jutott hirtelen az eszembe. Talán megöltek valakit?”

„Nem kizárt, de csak ők ketten?”

Ezt taglaltuk, míg meg nem jött Liza és Jeff. Elkísértek minket a lakásukig. Ugyan olyan volt, mint a többi. Miután beléptünk megdöbbentünk. Minden szürke, fekete és vörös színben pompázott. Elindultunk a konyha felé, de Liza közölte, hogy késni fog a vacsorával. Mozi előtt ugyanis enni akartak velünk. Mike kiment segíteni Liza-nak, amíg én Jeff-el leültem a kanapéra. Jeff egyszer csak rám meredt, majd megfogta a kezemet…

…El akartam húzni tőle, de szorította.

„Szereted Mike-t?” – tette fel a kérdést hírtelen.

„Persze…” – nyeltem egy nagyot.

„Érzek benned valamit, erős nagyon.„– nem vette le szemét az arcomról.

 „Nem értem mire gondolsz.”

„Liza unalmas, itt mindenki egyforma, de én nem…és te sem vagy átlagos.”

„Azt vettem észre, ez a klónok városa…”

„Sajnos nem tehetünk mást, különben mindnyájunkat megölik.”

„Miről beszélsz?”

„Tetszel nekem, ezért meg kell, hogy öljelek, te leszel az új áldozat. Bűneinket így megbocsátják.”

„Miről hadoválsz itt nekem?”

„Ha bűnbe akarunk esni, és különbözni vágyunk áldozatot kell felmutatnunk, és akkor ez az érzés megszűnik. Azt hittem véget vetettem ennek, mikor megöltem Jessica-t, de most megjelentél, és ugyan azt érzem, mint akkor.” – könny csordult végig az arcán.

„Akkor miért nem mész el innen?” – furcsa érzések kavarogtak bennem, a késemért akartam nyúlni, de mégis meg voltam bénulva. Jeff csak nézett rám.

„Nem lehet…”

Bejött Mike és Liza. Feltálalták nekünk a vacsorát, ami rizs és csirke volt. Liza nem szólt semmit a vacsoránál, pedig mikor belépett látta, hogy Jeff a kezemet fogja. Lassan megettük az ételt, majd felállva az asztaltól befáradtunk a nappaliba. Egy horror filmet raktak be, valami Ha elkap a sötétség címmel. Igazság szerint, számomra nevetségesen hatott a története, valami lány az ágya alatt rejtőző szörnytől félt, aztán persze elkapta. Majdnem elaludtam, de Mike ébren tartott. Jeff és Liza átkarolta egymást és úgy nézték. Nem szóltak semmit hozzánk a mozi közben, így mi sem hozzájuk.

A filmnek hamarosan vége lett, még a stáblistát is végig kellett szenvednünk. Azután felkapcsolták a villanyokat, de még mindig nem szóltak hozzánk. Én már nem bírtam tovább, így kicsúszott egy mondat a számon:

„És most mit csinálunk?”

„Várunk még valakit” – felelték egyszerre higgadtan.

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, ránéztem Mike-ra, aki nem valami jót sejtetően viszonozta a szemkontaktust.

„Menni kéne” – súgta oda nekem. Felálltunk és távozásra készültünk, de ekkor Liza és Jeff bevezették az új vendéget. Félhosszú szőkésbarna haja és barna szemei voltak. A szárnyai érdekesek, mint valami roboté. Ruhája fekete és katonás. Sugárzott belőle a vezéregyéniség.

„Üdvözlet halandók, az én nevem Sebastian.” – hajolt meg előttünk.

Nem méltattam rá, hogy bármit is mondjak, csak a késemért nyúltam. Mike karmai elővillantak a rászáradt vérrel.

„Miért akartok ellenállni? Engem úgysem tudtok megölni. A mi Urunk ugyanis megáldott engem, nem tud senki sem kárt tenni bennem, sehogyan. Egy védő burok vesz körül.”

„ Majd áttöröm én azt a burkot te mocsok” – suttogtam oda neki.

Liza és Jeff ekkor elővettek egy kötelet és közeledni kezdtek felénk.

„Fogadjatok szépen szót” – mosolygott Sebastian, s valami erő segítségével lebénított minket. Eldobtam a késemet, Mike pedig nem tudott mozdulni. Meg voltunk fagyva.

Lekötöztek minket, majd levezettek egy pinceszerűségbe. Hűvös volt, itt már minden vörös volt, s csontvázak hevertek a földön. Leültettek minket egy székre.

„Nos, halandók, érzek bennetek valamit.” – fordult Mike felé – „Főleg benned, neked van valami képességed, igaz?” – Mike szemen köpte, amit Sebastian simán csak letörölt magáról.

„Ezt vehetem igennek, nemde? A képességed jó kezekben lesz, ne aggódj. Az Úr örülni fog neki, s aki ellen majd felhasználjuk, nos az kevésbé.”

Liza és Jeff visszament az emeletre Sebatian-al, hogy lehozzák majd azt, amivel Mike-t megfosztják a képességétől. Valami mocorgást hallottam, s megpróbáltam odafordulni, de még hatott az a különleges erő, amitől le voltunk bénulva, így csak a szemem sarkából véltem felfedezni egy fiút.

XXVIII./1

Kilépve a házból megfújta a hajunkat a szél. Kellemes tavaszi idő volt, bár picit be volt borulva. Útnak indultunk a fegyverünkkel és a ruhával, ami rajtunk volt.

Nem szóltunk egymáshoz, amíg el nem hagytuk a várost.

„Aranyos kis lány volt, remélem, még majd láthatom.” – mosolyodott el Mike.

„Egyszer biztosan, majd ha végeztünk…akkor akár oda is költözhetsz hozzájuk.”

„Áh, Michael nem kedvel, nem engedné meg. Tényleg, te mihez kezdesz, ha ennek vége?”

„Úgy érzem sose lesz vége, de ha mégis…akkor a sorsra bízom, találkozom e még vele.”

„Azzal a férfival, aki az emlékeidben van? ” – nézett rám.

„Igen..., fotós, úgy hogy most járja a világot.”

Nem reagált rá, csak tovább ballagtunk. Elértünk egy vendéglőbe.

Kértünk egy kis ételt.

„Ő szólított téged Anasztáziának, igaz?” – tette fel hirtelen a kérdést.

„Ühm, igen…ő adta nekem ezt a nevet, feltámadott, ezt jelenti.” – kihozták az ételünket.

„Mikor Marina így szólított teljesen ledöbbentél, és láttam a fejedben ezt a férfit.”

„Ne olvass a gondolataimban, semmi közöd hozzájuk.”- turkáltam a villával a tésztába.

„Bocs, de egy kérdésem még lehet?” – nyalta meg a fogait, mint első találkozásunkkor.

„Legyen…kérdezz.”

„Az a sárkányminta, az…azt ki tette veled?”

„Egy szárnyas senkiházi, de már nem fáj. Mikor láttad rajtam?”

„Mikor hozzád értem véletlenül, képeket láttam és akkor…nem volt szándékos.” – vágott egy darabot a húsból.

„Ne érj hozzám.” – kezdtem el enni.

Csendben ettünk, körülöttünk emberek csámcsogtak, vagy nevettek, esetleg felesleges dolgokról beszélgettek. Nem érezték mi folyik a világukban. Vagy csak nem akarták tudomásul venni. Úgy éreztem én nem is vagyok ember, vagy csak ők nem látták az angyalukat? Esetleg már meghaltak, vagy elutasítják őket?

Sok kérdés kavargott bennem. Az ételt is elfogyasztottam, de észre se vettem.

Mike zökkentett ki a kérdések özönéből.

„Merre menjünk?”

„A következő város valami Grey City, legalábbis azt láttam kiírva egy táblán.”

Fizettünk, majd továbbkövettük az úti célunkat.

Grey City, milyen furcsa és lehangoló név ez egy városnak, nemde?

Pár kilométer séta után már ott is voltunk. Valami hasonlóra számítottam. Teljesen egyhangú volt, és unalmas. Az emberek szinte ugyan úgy öltöztek. A házak mintha klónozva lettek volna. Hányingerem volt ettől a helytől. Itt biztosan nem rejtőzik angyal, hacsak nem régóta van itt, akkor be tud olvadni ide.

Kibéreltünk egy kis két ágyas szobát. Lesétáltunk a lépcsőn és kikerültünk megint az utcára.

Elhaladt mellettünk egy, aki nagyon megnézte Mike-t. Később vissza is fordult és megszólította.

„Furcsa vagy, nem ide valósiak vagytok, igaz?” – fordította picit balra a fejét.

„Nem.” – nevetett Mike.

A lánynak fekete haja és barna szeme volt. Fekete ruhában volt. Nem tűnt ki a tömegből, csak ő feltűnően nézett meg minket, míg mások a szemük sarkából.

„Liza vagyok.” – mutatkozott be.

„Mike, ő pedig, neki nincsen neve.”

„Miért nincsen? Mindenkinek van.” – most jobbra fordította a fejét.

„Itt mindenkit Liza-nak hívnak?” – néztem rá.

„Nem, van akit Líz-nek. Miért?”

„Unalmas ez a város, itt nem történik semmi?”

„Nem unalmas, hanem szabályozott. Itt nincsen bűntény, így rendőrségre sincsen szükségünk. Rendesen járunk iskolába, senki nem cigizik, nem iszik alkoholt, sőt még csak nem is bántunk senkit. Bár az ilyen fura alakokat kinézzük innen, mert tuti valamit elrontanak ebben a tökéletes városban.” – mondta karba tett kézzel.

„Tökéletes, ez a város?” – döbbentem meg.

Liza mögött megjelent valaki, aki átölelte a vállát, majd megszólalt.

„Édesem, kik ezek?” – egy rövid fekete hajú fiú volt, barna szemekkel.

„Ők itt, Mike és Különcködő.” – húzta el a száját.

„Én Jeff vagyok, hello. Miért jöttetek ide, turisták vagytok?”

„Ide járnak turisták?” – kérdezte Mike.

„Persze, csak azok előtte illeszkednek hozzánk, ti nem igazán…”- nézett rám szúrós tekintettel.

Nem szóltam semmit, csak megböktem Mike-t, hogy menjünk tovább. Elindultunk, de Jeff és Liza az utunkba álltak.

„Gyertek el hozzánk.” – mosolygott Liza, de a szeme nem volt valami biztató.

„Miért is ne?” – nevetett fel Mike.

„Nem akarunk zavarni.” – húztam el a számat.

„Ti egy pár vagytok, nem?” – kérdezte hirtelen Jeff.

„Igen, igen…” – ölelt át Mike.

„Na akkor legyen egy dupla mozizás nálunk.” – jelentette ki Jeff.

„Oké, mikor?” – Mike

„Két óra múlva itt.” – majd elsétáltak.

Körülnéztem és egy nagy óra alatt álltunk, nehéz lett volna eltéveszteni.

„Miért mentél ebbe bele?” – förmedtem rá.

„Valami nem oké itt…meg akarom tudni mi az.” – meredt a földre.

„Olvastál valamit a fejükben?”

„Talán…angyalok voltak benne, rengeteg angyal.”

„És? Mit láttál még?”

„Vért, rengeteg vért…”

XXVII.

Az első képen a házunk volt, ahonnan elszöktem. Azóta se tudom, mi van a szüleimmel, de szerintem nem hiányozhatok nekik. Csak nyűg voltam. Aznap este tettem meg ezt a nagy utat a házunktól, mikor a fogadalmamat megígértem az Árnynak.

A következő képen egy angyal volt, velem szemben állt. Én könnyes szemekkel meredtem rá.

„Mit csinálsz gyermekem?” – közeledett felém.

„Meg fogom ölni a fajtádat!” – üvöltöttem előkapva a késemet.

Ekkor gyorsabban közeledett felém, majd lefogta a csuklómat.

„Nem vagy te ahhoz elég erős, nem tudsz ölni!” – belerúgtam a bordájába, s összeesett.

Levegő után kapkodott, én csak néztem rá.

Ő volt az első áldozatom…

…Élve megskalpoltam. A vére minden fele folyt. Sok erő kellett hozzá, mert nem volt valami éles a késem, a csonttal rengeteget szenvedtem, de sikerült. A feje aztán felém gurult. Ocsmány volt és véres. A szemei nyitva maradtak. Ekkor a szárnyaihoz léptem és kitéptem őket. A vére beterítette a kezemet, s a fehér szárnyai vörössé változtak. Közben a könnyek lecsorogtak az arcomról, rá a tollaira. Elégtételt éreztem, vagy mégsem. Jól esett.

Elhurcoltam egy konténerhez és beletettem a testét és a fejét. Volt nálam öngyújtó, mert mindig gyertyákat gyújtottam otthon. Felgyújtottam, égett.

A következő képen elsétáltam onnan, mögöttem hatalmas fény és füst.

Akkor nem néztem a vérét, fel se tűnt, hogy esetleg más színű.

Tovább lapoztam, s egy háznál voltam, elhagyatott volt és én bementem. Lemostam a késemet és ledőltem a fotelra.

Becsuktam a múltam albumát, és kinyitottam a szememet.

Mike állt előttem.

„Mit akarsz?” – ültem fel még félig járva az álomban.

„Láttam, hogy sírsz…” – ült le hozzám.

Az arcomhoz kaptam, s valóban sós könnyek peregtek le a szemem sarkából.

„Megint álmodtál?” – morzsolta az ujjait, nehogy hozzám érjen.

„Igen, az első áldozatomról…”

Nem szólt semmit, csak ült ott. Majd hirtelen megszólalt.

„Marina mesélt nekem egy Alice nevű lányról.”

„Nekem Michael.”

„Elvileg elutazott, de gondolom nem a Földön valamerre.”

„Nem, ő messze utazott innen…Figyelj Mike, nem maradhatunk itt tovább.”

„Miért?”

„Mert nem fog minden angyal idejönni, s így mi sem vagyunk közelebb hozzájuk.”

„Nem akarom itt hagyni Marina-t, Michael pedig nem engedné el velünk. Nem láthatja, mi folyik ebben a világban. Túl kicsi hozzá.”

„Michael majd vigyáz rá…”

„Rendben…végül is igazad van. Meg kell ölnünk még sok férget, nem állhat semmi sem az utunkba, még egy kislány sem.” – nevetett halkan.

Felálltam és kimentem a fürdőbe. Lemostam a késemet, majd megtörölgettem.

Most Mike ment az ablakhoz és nézett kifelé. Csillagos volt az ég ezen az éjszakán.

Odaléptem hozzá, majd halkan így szóltam:

„Most induljunk, vagy majd reggel?”

„El szeretnék búcsúzni Marina-ól, Alice-a is haragszik, mert nem köszönt el tőle.”

Mellé álltam és vele együtt néztem a csillagokat. Lehet csak összemosódtak már a szemem előtt, de Benjamin képét véltem felfedezni bennük.

Tessék, már megint a gyengeség jelei, megint rá gondolok. Gyorsan el akartam terelni a gondolataimat, de nem sikerült.

Csak álltunk ott, mint a ketten és azokra gondoltunk, akikkel nem lehetünk együtt.

Reggel tíz óra volt, mikor Mariana felébredt. Mike átölelte, majd elmesélte neki, hogy el kell mennünk, mert munkánk van, messze innen.

Michael nem nézett a szemünkbe, az ablak felé meredve köszönt el tőlünk.

Marina sírt és Charlie-t szorongatta.

XXVI.

Másnap Mike ébresztett fel.

„Azt hittem már elszöktél.” – nevetett.

Feltápászkodtam, majd ránéztem.

„Marina és Michael?” – volt az első kérdésem.

„Elmentek reggelizni, én pedig úgy döntöttem addig megkereslek.” – segített felállni.

Sütött a nap, s az utca megtelt emberekkel, akik furcsán néztek rám.

„Meg kéne mosakodnod.” – vezetett vissza Michael házához.

Csak zuhany volt, de nekem éppen elég. Egy függöny választott el Mike-tól. Miközben én mosakodtam beszélgettünk.

„Marina aranyos lány, mesélte, hogy Michael mindent megtesz érte, és nagyon hálás érte.”

„Furcsa nekem ez az angyal. Feltűnően tiszta a lelke, és a szeme is.” – mondtam.

„Igen, nekem se stimmel, de amíg Marina-k nincsen baja, és nekünk sem, szerintem nem kéne ennyire gyanakodnunk.” – vakarta meg a fejét.

„Én azt mondom, hogy azért nem ártana vigyázni velük.”

„Velük? Szerinted egy 13 éves kislány mit árthat neked? vagy nekem?”

„Neked biztosan többet, mint nekem…Gondolj Emilyre.” – húztam el a függönyt, mire Mike elfordult.

„Igazad van…Amúgy nem akartam felhozni, de látom a fejedben. Rengeteget gondolsz arra a férfira. Ki ő?”

„Benjamin…”

„És szereted?” – mosolyodott el.

„Nem, nem szabad szeretnem, senkit sem. A kötődés veszélyes dolog.” – öltöztem fel.

„Lehet, de mégsem tudsz ellene mit tenni. Ahogyan az angyalok sem.”

„Tessék? Tudtál Michael fejében olvasni?”

„Talán, de nem vagyok benne biztos. Angyalok fejében nem tudok olvasni, elvileg…”

„Mit láttál?”

„Egy lányra gondolt, akit elütött egy autó…de többet nem láttam.”

„Marina-hoz hozzáértél…nem láttál valami hasonló emléket?”

„Nem, de akit Michael fejében láttam más volt. Szőke.”

„Marina-nak milyen emlékei vannak?” – kezdtem faggatózni.

„Miért érdekel ennyire ez téged?” – nézett rám döbbenten, de mégis nevetve.

„Magam sem tudom.”

„Valami emlék a szüleiről, de nem sok. Apja és anyja is barna hajú, gesztenyeszínű szem, de így ennyi, többet nem láttam az arcukból. Aztán az árvaházban, valami nagyfiú állandóan nyúlkált hozzá. Meg valami szőke hajú kislányt is látok. Vele nagyon jóba volt. De a későbbi emlékeiben ilyen nincsen, ahogy a nagyfiú sem. Csak Charlie és Michael.”

Az ajtó zárja kattant egyet. Hazajöttek.

„Mike, Mike hát előkerült Anasztázia?”- ölelte át a szőke őrültet.

„Hogy neveztél?” – döbbentem meg.

„Anasztázia, mint a hercegnő a mesében. Még nagyon régen láttam egyszer. Szerintem szép név, és szerintem mindenki érdemel nevet.” – mosolygott rám.

Michael nem nézett a szemembe, csak kibámult az ablakon, megint.

Marina megetette Charlie-t, azután Mike-al játszottak.

Én odamentem Michael-hez és megkérdeztem tőle, amit tudni akartam.

„Ki az a szőke lány, akire mindig gondolsz?”

Ekkor nézett először ilyen mélyen a szemembe. Tengerkék szemeiben felfedezni véltem minden fájdalmat és indulatot. Hosszasan meredt rám, majd végül megszólalt.

„Alice.” – hajtotta vissza fejét a Nap felé.

„És ki volt ő?” – néztem én is a sugarakat.

„Annyira gondját viselte Marina-k, hogy megjelentem előtte, mint egy másik gyermek. Elkezdtünk beszélgetni, aztán elmondta nekem hogyan került be. Borzalmas gyerek kora volt. Az apja molesztálta, az anyja ezt filmre vette…miután elkapták őket, árvaházba került, mert a családból mindenkire szégyent hozott volna, így senki nem akarta felnevelni. 16 éves volt akkor mikor utoljára beszéltünk. Aztán egyszer csak szerelmet vallott nekem. Teljesen ledöbbentem, de én is éreztem iránta valamit. Kötődtem hozzá. Szerettem a bőre illatát. Marina a nővéreként tekintett rá. Megcsókoltuk egymást. Az ő védőangyala régen eltűnt, vagy meghalt így én átvehettem a helyét. De nem tudtam megvédeni. Kimehettünk az árvaházból, Marina fagyit vett, Alice pedig egy könyvet szeretetet volna, de sajnos bezárt volna a bolt mire odaérünk. Így ő egyedül ment oda…egy ember szemet vetett rá. Visszafelé megszólította, Alice megijedt és gyorsan elkezdett futni, de nem figyelt és berohant a kocsik közé. Én ekkor vettem észre, mert a hajára éppen rásütött a nap és odanéztem a fényességre…gyönyörű haja volt. A következő pillanatban már vérben feküdt két kocsi között. A férfi elmenekült, én se láttam. Marina-ra addig a fagyi árus néni vigyázott. Vérben feküdt, és sírt. A kezében a könyvvel, amit már sose olvashatott el. Rám nézett, majd mosolyt erőltetett magára és becsukta a szemét, örökre. A könyvet megtartottam és azóta is őrzöm.”

„Mi a címe?”

„Angyalok menedéke, a tündérek világában. David Chorlettól.” – felállt és kivette a fiókból, átnyújtotta nekem.

„Mindig ezt olvasom fel Marina-ak.”

„És neki hogy mondtad el?” – lapozgattam a könyvet.

„Azt mondtam, hogy elutazott, messze innen.”

Nem feleltem semmit, csak néztem az írást és a rajzokat. Egy tündérekkel teli világban, ahol angyalok voltak. Érdekesnek tűnt.

Marina-ra néztem, láttam, ahogy nevet és játszik Mike-val. Mike is nevetett, nagyon jól érezte magát. Olyan volt, mint egy nagy testvér.

„Ezek szerint, ő nem angyal lett?”

„de, de ő nem annak született…így nem találkozhatunk.”

„Miért?”

„Mert ő nem jöhet le ide.”

„Én mégis öltem már…olyat aki meghalt és visszatért.”

„Akkor azok véráldozatot adtak.”

„Tessék? Véráldozat? Istennek?”

„Nem, a démonoknak. Egy lélekért cserébe segítenek megszökni a Mennyből annak, aki meghalt. Mi született angyalok bármikor lejöhetünk, de ők oda vannak kötve.”

„Értem…” – felálltam és elmentem onnan. A könyvet visszatettem a helyére, majd odamentem Mike-oz és a pici lányhoz.

Együtt játszottunk tovább.

Rajzoltunk, puzzle-unk, nevettünk. Egy időre talán nem is gondoltam semmi rosszra.

Michael is odatévedt hozzánk, majd beszállt a szó kirakósba.

Mike nyert, majd Marina, aztán megint Mike.

Este mindenki lefürdött és nyugovóra tért.

Aznap este nem volt telihold, Michael sem ült az ablaknál, lefeküdt aludni Marina mellé.

Mike egyedül aludt, ahogyan én is.

Elnyomott az álom, s én kinyitottam egy albumot, a múltam képeivel…

…be akartam csukni, de már késő volt.

XXV./2

„Tessék?” – futott hozzánk Marina. – „Miért nincsen neved?” – nézett rám.

„Mert én nem érdemlem meg.” – simogattam meg a fejét.

„Egy gyilkos, akinek nincsen neve?” – kérdően meredt rám a kék szemű lény.

„Pontosan, Michael.” – vágtam vissza.

„Michael-el egyedül élünk itt, na meg persze Charlie-l.” – simogatta meg a macskát.

„Egyedül? Árva vagy kishölgy?” – fagyott le a mosoly Mike arcáról.

„Igen, a szüleim elhagytak mikor még csecsemő voltam. Az árvaházból pedig Michael segített megszökni, mert ott nagyon rossz volt nekem. Azóta itt élünk és ő nevel engem.”

„Iskolába se jársz?”

„Nem…Michael tanít engem.”

„Így hogy lesz majd munkád?” – néztem rá az angyalra közben.

„Ti nektek is van pénzetek nem?” – támadt le minket Michael.

„Igaz…manapság az iskola is felesleges.” – csüggedt el Mike.

„Itt maradtok éjszakára?” – nézett könyörögve Marina.

„Amúgy sem tudunk hol aludni, ha Michaelnek nem gond kis hölgy.” – nevetett Mike.

„Felőlem, de ha bántani meritek Marina-t.” – fenyegetett minket.

„Nyugi Michael.” – mosolygott Mike.

Én nem szóltam semmit. Az fogott meg, hogy nem magát féltette, hanem a lányt. Talán ő tiszta angyal és talán tényleg véd valakit?

Vagy csak álca az egész. Semmiben sem szabad hinnem. És senkiben sem.

Kaptunk egy kis sarkot a házban, két matraccal. Mike remekül elvolt Marina-l, ahogy elnéztem olyan volt neki, mintha a húgát kapta volna vissza, vagy valami hasonló.

Telihold volt, bevilágította a kis szobát. Az angyal megint az ablakpárkányon ült, és csak nézett kifelé. Valamin merengett. Hosszasan meredtem rá, s így jobban megnézve, szép volt. Magam is meglepődtem mikor ezt kimondtam magamban. A teste izmos volt, de mégis kecsesen vékony. Az ember elhihette róla, hogy védelmező, mert a kék szeme tiszta volt. Persze én nem engedhettem meg magamnak ezt. Kis idő múlva felállt onnan, s felém vette az irányt. Rám nézett, én is rá. Majd helyet foglalt mellettem.

„Marina-t meg akarták erőszakolni….az egyik nagyfiú. Ezért segítettem neki megszökni.” – közölte hirtelen.

Belenéztem a tengerkék szemébe, de válaszolni nem tudtam.

„Tudok olvasni a gondolataikban. Gusztustalan dolgokra gondoltak. Meg kellett védenem őt.”

„Manapság az angyalok mégis elpártolnak az emberektől…”

„Nekem ez a dolgom, a küldetésem, az életem. Miatta lettem megteremtve. Az ő nevetéséből születtem. Őt szolgálom, s ő ezt szeretettel hálálja meg.” – nézett Marina-a.

„Nem találkoztam még ilyen angyallal…túl…túl tiszta vagy.”

„Akkor elég sok nyomorulttal találkozhattál, illetve végezhettél.”

„Volt egy pár, igen. Te még nevetésből születtél?”

„Persze, minden angyal úgy születik. Illetve, egy gyermek életével egy időben.”

„Akkor miért a nevetést használtad?”

„Marina egyik kedvenc meséjében a tündérek a gyermek nevetéséből születnek, hát ezért..”

„Te sose öltél még embert?” – nem nézett rám, egész végig csak a lányt figyelte.

„Nem, még nem öltem. Bár volt már rá késztetésem, de nem tettem meg. Marina-ra gondoltam. Mi lenne, ha megtudná? „ – pillantott a Holdra.

Én is mindig erre gondoltam, miután a véres kezemre néztem. Vajon Benjamin mit szólna? Mit tenne? Szeretne e még utána? Elfogadna? Megvetne? Segítene? Nem tudom…

„Miért ölöd a testvéreimet? Mit ártottak nektek?”

„Nekem elég sokat, és Mike-k se kevesebbet, de szerintem többet.”

Ezután felállt és elment mellőlem. Adott Marina-k egy puszit, majd visszaült az ablakba.

Mike Marina mellett aludt el, miután esti mesét olvasott neki. Én megint nem tudtam álomba merülni, mikor a Hold teljes fényében pompázik, nem megy. Elővettem a késemet, amit Benjamintól kaptam és nézegetni kezdtem. A sárkány…rég elfeledkeztem már a sárkánymintáról, mostanság nem fájt. Vagy csak hozzá szoktam. Hirtelen valami hideget éreztem a csuklómon, egy kéz fogta. Michael volt az.

„Azonnal tedd el!” – parancsolt rám halkan.

„Nem csinálok vele semmit, csak merengek.”

„Akkor merengjél máshol!”

Nem kellett kétszer mondani, felálltam és kisétáltam nesztelenül a lakásból.

Éjfél fele járhatott, az utcák kihaltak voltak. Csak sétáltam, nem figyeltem merre megyek. Egyszer csak hangokat hallottam.

„Lucifer nem egyezett bele a seregbe, amíg nem kapja meg a lányt.”

„De őt nem lehet elkapni, gyilkos ez a Sárkánylány. Profi gyilkos…”

Közelebb mentem a hangokhoz. Egy fa mögé bújtam és onnan hallgattam őket.

„Meg kell őt szereznünk, különben…várjál csak! Megvan! Csapdába kéne csalnunk, elvileg az a nagy angyal tudja ki az a férfi, akivel kapcsolatba került.”

Erre elő kellett jönnöm, s felszólalnom.

„Engem kerestek?” – előrántottam a késemet.

Felkészülve, harccal a szemükben kezdtek felém haladni. Én csak néztem őket, majd egy pillantást vetve a Holdra támadásba lendültem. Kitértek előle, megpróbáltak lefogni, de pofán rúgtam az egyiket. Mire a másik ököllel beleütött a hasamba. Köhögtem, hörögtem, de sikerült beleszúrnom egy perc leforgása alatt a késemet a nyakába. Ütőeret találtam el, mert abban a percben elvérzett. Miután az egyik a földre rogyott, gyorsan kirángattam belőle a kést, majd a másikba döftem. Gyenge katonák voltak ezek. A másodikat a hasánál találtam, micsoda véletlen. Mint kettőt kibeleztem, majd levágtam az ujjaikat és a belekbe tettem.

Ott hagytam őket, hisz Lucifer szolgái úgy is elintézik őket.

Igazság szerint nem akartam ölni, ma valahogy nem akartam ilyenekkel találkozni. Viszont mikor Benjamint akarják bántani, ölnöm kell. Meg kell védenem, miattam nem eshet baja!

Tovább sétálva, erősebbnek éreztem és érzékeltem a Hold fényét. Nem akartam visszamenni Mike- hoz, most nem volt hozzá erőm. Nem akartam aludni, tettetni sem.

Kezdtem félni magamtól. Megint éreztem valaki iránt valamit. Nem akartam, ezt nem tehetem. Leültem egy padra és csak néztem a vért magamon. Ekkor ismét hangokat hallottam, de erről tudtam mi az.

„Kezdesz gyenge lenni.” – azaz árnyék volt ott, újra mellettem, aki sok évvel ezelőtt.

„Lehetséges, de te azt mondtad minden érzésemet kiölöd.”

„Újjászülettél, ez ellen nem tudok mit tenni.”

„Még most se tudom ki vagy te…”

„Mit érdekel az téged? Törődj csak saját magaddal.”

„Engem érdekel, tudni szeretném…”

„Árny vagyok.”

„Rólatok még nem hallottam…”

„Mi vagyunk az árnyékotok, de erőt is tudunk adni. Érdekes lét a miénk.”

Mielőtt még kérdezhettem volna, vagy mondhattam volna bármit is köddé vált.

Egyedül ültem ott, vérben ázott ruhával és bőrrel, megint.

Senki nem ölelt át.

Senki nem suttogta a fülembe, hogy Anasztázia.

Lassan becsukódtak a szemeim, s én észre se vettem.

XXV./1

Összepakoltuk a holmikat, otthon már nem nagyon szóltunk egymáshoz. Nem akartam többet erről beszélni, mert nyomasztott valami. Mike észrevette, de nem hozta fel.

Elterveztük, hogy folytatjuk utunkat, még magunk se tudtuk merre. Csak mentünk. Gyalog keltünk át az országúton. Eléggé kifáradtunk a végére, de jó kondiban voltunk szerencsére.

Elértünk egy nagyobb városba. Táblát sehol nem láttunk, így a neve örök rejtély maradt, bár megkérdezhettük volna, valamiért maga a hely sose volt érdekes, csak az események, amik ott történtek velünk.

Betértünk egy vendéglátóba, ahol szállást is lehetett kérni. Kértünk egy szobát, mert nem akartunk most külön lenni, nem volt egy olcsó hely, de nem találtunk ennél jobbat.

Lepakoltuk a dolgainkat, majd kisétálva az ajtón felfedező körútra indultunk.

Szép hely volt, a nap is sütött, enyhe szél fújt a hajamba néha. Mike hosszú szőke haját néha az arcába fújta, így összegumizta. Láthatóbbá váltak a vonásai, így nézve, eléggé meggyötört volt. Némán ballagtunk, néha ittunk egy kis vizet, amit az egyik boltban vettünk.

Nem tudom min járhatott az esze, de nagyon agyalt valamin. Ábrándjaiból egy lány ébresztette fel, aki odajött hozzánk. Hosszú barna haja és gesztenyeszínű szemei első látásra rémisztő hatást keltettek. Mellette volt egy fekete macska is.

„Michael szerint vér illatotok van.” – nézett ránk nagy szemeivel.

„Mit mondasz kishölgy?” – nevette el magát Mike.

„Sőt, ez angyalok vére.” – aranyos tekintete ijesztő volt, ilyen mondat elhangzása után.

„Ki ez a Michael?” – néztünk egyszerre a kislányra.

„Nem mondom meg, mert akkor őt is bántjátok!” – nyújtotta ki a nyelvét, miközben lehajolt a macskához, hogy felkapja és megszeretgesse.

„Netán ez a macska?” – nevetett megint Mike.

„Nem, ő Charlie.” – pirult el.

„Áhh. Szia Charlie” – mosolygott Mike.

„Michael az én angyalom…” – nézett rá gyorsan a kis szőrcsomóra.

„Védőangyalod?” – dülledt ki a szemünk.

„Igen…de nem bántjátok, ugye?” – még mindig nem nézett ránk.

„Nem, nem fogjuk…” – simogatta meg a fejét Mike.

„Akkor lehet meg engedi, hogy bemutassalak titeket neki.” – nevetett fel a lány.

Követtük a még névtelen kislányt, aki végig vezetett minket szinte a fél városon. Egy kis utcába érkeztünk, ott beléptünk egy panelházba. Kékre festett ajtót nyitott ki előttünk. Mikor beléptünk csak pár bútort láttunk, egy kanapét, egy ágyat és pár plüss macit. Az ablaknál egy fiatal fiú ült, nagy fehér szárnyakkal. A nap rá sütött, megvilágítva a kék szemeit. Nem nézett ránk azonnal, a kinti világot szemlélte. Lassan kiegyenesedett, lemászott az ablakpárkányról, majd ránk nézett. Kék szemei nyugalmat sugároztak.

„Igaz…rólatok beszél hát minden angyal e Földön.” – a hangja mély volt.

„Ennyire ismered őket Michael?” – nézett rá csillogó szemekkel a kislány.

„Marina, ők veszélyes emberek. Lehet engem is megölnek.”

„Mi…de megígérték nekem, hogy nem bántanak.” – rohant az angyalhoz és megölelte.

„Marina, ezek az emberek nem hiszem, hogy ezt az alkalmat nem használnák ki.” – tette a vállára a kezét. – „Még mindig naiv.”

„Nem fogunk bántani, mert ígértünk valamit a kishölgynek!” – emelte fel a hangját Mike.

„De te gyilkos vagy”- felelte nyugodtan az angyal.

„Ti is…de ettől függetlenül a szavaim nem hazudnak, ahogy a tetteim sem.”

„Hogy hívnak titeket?” – kérdezte Marina.

„Én Mike vagyok, ő pedig….neki nincsen neve.” – nevetett zavartan a fejét vakarva.

XXIV.

Miután Mike megnyugodott felálltunk a padlóról és kimentünk a szállásról. Nem szólt semmit, csak vigyorgott. Betértünk egy kávézóba, mert korgott a hasam. Rendeltem egy kis teát és valami kenyeret felvágottal. Mike ivott egy kávét.

„Mostanság nem akarnak angyalok jönni…” – tette le a csészét.

„Lehet terveznek valamit” – haraptam bele a szendvicsembe.

Az étkezés és szomjoltás után elindultunk körülnézni. Kisebb sikátorokba tértünk be, ahova emberek nem nagyon tartózkodtak. Észrevettem egy szárnyas lényt. Odafutottunk.

Elővettük a fegyvereinket, majd rászegeztük. Felénk fordult, ránk nézett.

„Meg akartok ölni?” – kérdezte.

„Úgy, ahogy mondod.” – feleltük egyszerre Mike-l.

Az angyal lassan felállt, láttuk teljes nagyságában. A szárnyai hatalmasak voltak, ő maga sem volt alacsony. Zöld szemeivel végig mért minket, nem tűnt úgy, hogy fél tőlünk.

Mike megiramodott felé a karmaival, s beledöfte a hasába. Illetve csak próbálta, mert a féreg elkapta a karját és eldobta. Mike beverte a fejét, de hamar felállt. Láttam, megszédült.

„Nem érek rá veletek játszani.” – vetette oda a hatalmas angyal, majd hátat fordított.

Utána rohantam, meg akartam kínozni. Nem zavartatta magát, felém se nézett.

Mikor utolértem, csak akkor állt meg és nézett felém.

„Nem értesz a szóból?” – szorította ökölbe a kezét.

„Meg foglak ölni!” – s felé szegeztem a késemet támadásra készen.

A szeme se rezzent. Meglepődve vettem észre, hogy belefúrtam a késemet.

Fehér vére volt. Ellepte a kezemet. Nem is tudom, mikor öltem utoljára tiszta vérű angyalt. Nagyon régen lehetett. De ha mégis ennyire betartja a szabályokat, akkor mit keres a Földünkön? Tovább elmélkedni ezen nem igen tudtam, mert kihúzta magából a sárkányos késemet, a kezemmel együtt, amivel tartottam.

„Majd egyszer rádöbbensz mekkora butaságot csináltál gyermekem.” – vetette oda nekem.

„Miért vagy itt? Mit akarsz itt??” – üvöltöttem rá.

„Küldetésben járok a Földön, nem mintha rád tartozna.” – megint csak a hátát láttam.

„Akkor is megöllek…” – felé futottam és megint támadni akartam, de ekkor felrepült.

Nagyon kevés angyal használja a szárnyait, mert rengeteg energiát veszíthetnek vele és veszélyes is a Földön. Így is nehéz álcázniuk magukat.

Ránéztem a kezemre. Fehér vér borította be. Arra gondoltam, ha Benjamin most látna, akkor biztosan megvetne. Képtelenség, hogy egy olyan gyilkost szeressen, mint én. Főleg ő, aki olyan tiszta és hisz még a sorsban….

„Minden rendben?” – tette kezét a vállamra Mike.

„Persze…csak nem értem. Mi lehet a küldetése, hogy ha ennyire nem törődött azzal, hogy meg akarják ölni?” – gondolkodtam hangosan.

„Lehet nem mi vagyunk a célpontjai, hanem valaki más. Emily mondta, hogy néha a tiszta angyaloknak is ölniük kell.”

„De miért?” – néztem rá.

„Talán van egy olyan ember, vagy lény, aki bajt hozhat az emberiségre, vagy talán még rosszabb….az egész univerzumra?” – vigyorodott el.

Összeszedtük magunkat, majd kiléptünk a napra. Állandóan csak arra mocskos, szárnyas lényre gondoltam, aki ölni jött erre a Földre, de mégis tiszta a vére. Lehetséges, hogy nem is ölni jött? De ez, akkor semmi értelme. Vagy el kell vinnie innen valakit? Meg kellett szólalnom:

„És ha nem ölni jött…?” – tettem fel Mike meglepődésére a kérdést.

„Arra gondolsz, hogy valakit elvisz Isten színe elé?”

„Nem tudom létezik e, de lehetséges. Egy tiszta vérű angyal nem ölhet, nem?”

„Elvileg, ha nagyon nagy a veszély, akkor Isten feloldozza utána őket a bűnük alól. Bár mi angyal gyilkosok vagyunk, és mégsem szállt velünk szembe…érdekes.”