XXVI.

Másnap Mike ébresztett fel.

„Azt hittem már elszöktél.” – nevetett.

Feltápászkodtam, majd ránéztem.

„Marina és Michael?” – volt az első kérdésem.

„Elmentek reggelizni, én pedig úgy döntöttem addig megkereslek.” – segített felállni.

Sütött a nap, s az utca megtelt emberekkel, akik furcsán néztek rám.

„Meg kéne mosakodnod.” – vezetett vissza Michael házához.

Csak zuhany volt, de nekem éppen elég. Egy függöny választott el Mike-tól. Miközben én mosakodtam beszélgettünk.

„Marina aranyos lány, mesélte, hogy Michael mindent megtesz érte, és nagyon hálás érte.”

„Furcsa nekem ez az angyal. Feltűnően tiszta a lelke, és a szeme is.” – mondtam.

„Igen, nekem se stimmel, de amíg Marina-k nincsen baja, és nekünk sem, szerintem nem kéne ennyire gyanakodnunk.” – vakarta meg a fejét.

„Én azt mondom, hogy azért nem ártana vigyázni velük.”

„Velük? Szerinted egy 13 éves kislány mit árthat neked? vagy nekem?”

„Neked biztosan többet, mint nekem…Gondolj Emilyre.” – húztam el a függönyt, mire Mike elfordult.

„Igazad van…Amúgy nem akartam felhozni, de látom a fejedben. Rengeteget gondolsz arra a férfira. Ki ő?”

„Benjamin…”

„És szereted?” – mosolyodott el.

„Nem, nem szabad szeretnem, senkit sem. A kötődés veszélyes dolog.” – öltöztem fel.

„Lehet, de mégsem tudsz ellene mit tenni. Ahogyan az angyalok sem.”

„Tessék? Tudtál Michael fejében olvasni?”

„Talán, de nem vagyok benne biztos. Angyalok fejében nem tudok olvasni, elvileg…”

„Mit láttál?”

„Egy lányra gondolt, akit elütött egy autó…de többet nem láttam.”

„Marina-hoz hozzáértél…nem láttál valami hasonló emléket?”

„Nem, de akit Michael fejében láttam más volt. Szőke.”

„Marina-nak milyen emlékei vannak?” – kezdtem faggatózni.

„Miért érdekel ennyire ez téged?” – nézett rám döbbenten, de mégis nevetve.

„Magam sem tudom.”

„Valami emlék a szüleiről, de nem sok. Apja és anyja is barna hajú, gesztenyeszínű szem, de így ennyi, többet nem láttam az arcukból. Aztán az árvaházban, valami nagyfiú állandóan nyúlkált hozzá. Meg valami szőke hajú kislányt is látok. Vele nagyon jóba volt. De a későbbi emlékeiben ilyen nincsen, ahogy a nagyfiú sem. Csak Charlie és Michael.”

Az ajtó zárja kattant egyet. Hazajöttek.

„Mike, Mike hát előkerült Anasztázia?”- ölelte át a szőke őrültet.

„Hogy neveztél?” – döbbentem meg.

„Anasztázia, mint a hercegnő a mesében. Még nagyon régen láttam egyszer. Szerintem szép név, és szerintem mindenki érdemel nevet.” – mosolygott rám.

Michael nem nézett a szemembe, csak kibámult az ablakon, megint.

Marina megetette Charlie-t, azután Mike-al játszottak.

Én odamentem Michael-hez és megkérdeztem tőle, amit tudni akartam.

„Ki az a szőke lány, akire mindig gondolsz?”

Ekkor nézett először ilyen mélyen a szemembe. Tengerkék szemeiben felfedezni véltem minden fájdalmat és indulatot. Hosszasan meredt rám, majd végül megszólalt.

„Alice.” – hajtotta vissza fejét a Nap felé.

„És ki volt ő?” – néztem én is a sugarakat.

„Annyira gondját viselte Marina-k, hogy megjelentem előtte, mint egy másik gyermek. Elkezdtünk beszélgetni, aztán elmondta nekem hogyan került be. Borzalmas gyerek kora volt. Az apja molesztálta, az anyja ezt filmre vette…miután elkapták őket, árvaházba került, mert a családból mindenkire szégyent hozott volna, így senki nem akarta felnevelni. 16 éves volt akkor mikor utoljára beszéltünk. Aztán egyszer csak szerelmet vallott nekem. Teljesen ledöbbentem, de én is éreztem iránta valamit. Kötődtem hozzá. Szerettem a bőre illatát. Marina a nővéreként tekintett rá. Megcsókoltuk egymást. Az ő védőangyala régen eltűnt, vagy meghalt így én átvehettem a helyét. De nem tudtam megvédeni. Kimehettünk az árvaházból, Marina fagyit vett, Alice pedig egy könyvet szeretetet volna, de sajnos bezárt volna a bolt mire odaérünk. Így ő egyedül ment oda…egy ember szemet vetett rá. Visszafelé megszólította, Alice megijedt és gyorsan elkezdett futni, de nem figyelt és berohant a kocsik közé. Én ekkor vettem észre, mert a hajára éppen rásütött a nap és odanéztem a fényességre…gyönyörű haja volt. A következő pillanatban már vérben feküdt két kocsi között. A férfi elmenekült, én se láttam. Marina-ra addig a fagyi árus néni vigyázott. Vérben feküdt, és sírt. A kezében a könyvvel, amit már sose olvashatott el. Rám nézett, majd mosolyt erőltetett magára és becsukta a szemét, örökre. A könyvet megtartottam és azóta is őrzöm.”

„Mi a címe?”

„Angyalok menedéke, a tündérek világában. David Chorlettól.” – felállt és kivette a fiókból, átnyújtotta nekem.

„Mindig ezt olvasom fel Marina-ak.”

„És neki hogy mondtad el?” – lapozgattam a könyvet.

„Azt mondtam, hogy elutazott, messze innen.”

Nem feleltem semmit, csak néztem az írást és a rajzokat. Egy tündérekkel teli világban, ahol angyalok voltak. Érdekesnek tűnt.

Marina-ra néztem, láttam, ahogy nevet és játszik Mike-val. Mike is nevetett, nagyon jól érezte magát. Olyan volt, mint egy nagy testvér.

„Ezek szerint, ő nem angyal lett?”

„de, de ő nem annak született…így nem találkozhatunk.”

„Miért?”

„Mert ő nem jöhet le ide.”

„Én mégis öltem már…olyat aki meghalt és visszatért.”

„Akkor azok véráldozatot adtak.”

„Tessék? Véráldozat? Istennek?”

„Nem, a démonoknak. Egy lélekért cserébe segítenek megszökni a Mennyből annak, aki meghalt. Mi született angyalok bármikor lejöhetünk, de ők oda vannak kötve.”

„Értem…” – felálltam és elmentem onnan. A könyvet visszatettem a helyére, majd odamentem Mike-oz és a pici lányhoz.

Együtt játszottunk tovább.

Rajzoltunk, puzzle-unk, nevettünk. Egy időre talán nem is gondoltam semmi rosszra.

Michael is odatévedt hozzánk, majd beszállt a szó kirakósba.

Mike nyert, majd Marina, aztán megint Mike.

Este mindenki lefürdött és nyugovóra tért.

Aznap este nem volt telihold, Michael sem ült az ablaknál, lefeküdt aludni Marina mellé.

Mike egyedül aludt, ahogyan én is.

Elnyomott az álom, s én kinyitottam egy albumot, a múltam képeivel…

…be akartam csukni, de már késő volt.