XII./3.

„Felismered a hasonlóságot Sárkánylány?” – kérdezte irritáló hangnemben.
„Dögölj meg…” – közöltem vele.

Mintha meg se hallotta volna, tovább olvasta:
„Az angyal viszont nem tudta, hogy ez a sárkány csodás harcos volt és igazából nem is sárkány. Több volt annál, egy ember, akit megátkoztak.
A Sárkánylány nevet kapta, de hamar kiutálták falujából. Nagyon ritkán visszanyerte az emberi alakját. Minden második Teliholdkor, de persze az angyal erről mit sem tudott.
Mivel tudta merre vannak az angyalok, azon az éjszakán elsétált közéjük. Az angyalok örömmel fogadták. A Sárkánylány meglátta szerelmét és odament hozzá. Elcsábította, majd elhívta egy messzi helyre. Az angyal megszegte az első törvényünket. Egy emberrel közösült.
Miközben levetkeztette a lányt, észrevette a sárkány mintát a testén, de nem tette szóvá.
Mikor az angyal már a gyönyör felsőfokára került, akkor ölte meg a lány. Megfojtotta.
Kitépte a szárnyait és elvitte az angyalokhoz. Háborút üzent nekik.
Történelmünkbe ez volt az első háború, s mind ez egy angyaltársunk miatt, aki nem értett meg egy magányos lelket.
Több millió angyal egy sárkány ellen. Több ezren meghaltak közülünk.
Tényleg csodás gyilkos volt.
Nem sikerült megölni. Egész Mennyországot ki akarta irtani, de ekkor megjelent Isten és a sárkányból embert csinált. Nem tért magához jó ideig, így könnyedén meg tudták ölni az angyalok. Azt hittük, akkor mind odaveszünk, de hála Urunknak megmenekültünk.”

Becsukta a könyvet és visszatette a helyére.
„Te olyan vagy, mint ez a Sárkánylány. Akkor néz is úgy ki!” - jelentette ki.
„Mit akarsz? Sárkánnyá változtatsz?” – nevettem el magamat.
„Azt csak szeretnéd gyermekem. Sokkal rosszabbat fogsz átélni.”

Lekötöztek a székről és átvittek egy kis kriptába. Lefektettek egy márványasztalra, majd kiláncoltak. Letépték rólam a ruháimat. Odalépett hozzám az angyal és végig simította mocskos kezét a testemen.
„Kezdhetitek.” – adta ki a parancsot.

Két angyal közelített felém egy hatalmas késsel. Kitágultak a szemeim.
„Mit akartok azokkal?” – kérdeztem idegesen.
„Megjelölünk”

Belém szúrták a kést. Éles fájdalom vett az uralma alá. Érthetetlen okból kifolyólag magam előtt láttam Benjamint és azt a csodás éjszakát. Annak tudtam be, hogy most meg fogok halni. Mikor ez a felismerés végig szaladt egész énemen, sötétségbe borult minden.

Vizet locsoltak rám.
Felébredtem és az utcán találtam magamat.
Rettenetesen fájt mindenem.
„Jól vagy?” – kérdezte egy kisfiú.
„Nem..” – megpróbáltam felállni, ami nagy nehezen sikerült, majd távoztam onnan.

Betértem egy hotelba. Le akartam fürdeni, levettem a ruháimat.
Éppen másztam volna be a kádba, mikor a tükörben egy szörnyű dologra lettem figyelmes…

...Ekkor minden beugrott arról a napról.

XII./2.

…Próbálta kivédeni a késemmel bevitt támadásokat a botjával, de hasztalan volt. Jól harcolt, picit kezdtem is talán fáradni, eléggé lihegtem, ahogyan ő is. Néha elhangzott a számból pár morgás, mert kezdtem ideges lenni. A küzdelem közben megpróbált velem társalogni:

„Azért mert Ő megbántott mindenkinek bűnhődnie kell?” – tette fel a kérdést váratlanul.
„Így van! Mind mocskos álszent lények vagytok. Önzőek, beképzeltek és undorítóak. Játszotok az emberek érzéseivel.” – ekkor odavágtam, de nem találtam el.
„Megölted a húgomat! Itt a fejemben az arcod te némber! És még te papolsz? Még mi vagyunk álszentek?”
„Nem volt jobb nálad. Feltámasztott egy kislányt csak hogy megöljön, aztán megölte a kislány apját, aki erre megkérte. Nem fogom sajnálni, ahogy téged sem.” – Már el is felejtettem, hogy ha egy angyal meghal, akkor az emlékei átszállnak a hozzátartozó fejébe.
„Kuss ribanc!” – tört rám elborultan, de én kitértem előle és oldalba szúrtam.
„Véged!” – suttogtam a fülébe.
Levágtam a szárnyait és még belé döftem párat. A vére belepte a padlót.

Miután vele végeztem megtámadtam a többi semmire kellő lényt. A lány elájult, nem foglalkoztam vele. A főgóré, aki idehívott engem csak nézett, ahogy a talpnyalói is.
Minden egyes férget alaposan megnyúztam és megkínoztam.
Sikoly járta át az egész szobát és minden tele volt vérrel.
Az utolsó angyalt öltem meg a leglassabban. Levágtam a haját és a szájába tömtem pár tollával. Eltörtem a csontjait. Nyivákolt.
Kilehelte a lelkét nekem…
…én pedig élveztem.
Letéptem neki is a szárnyait, majd a többi hullához dobtam.
Aki alkalmazta őket, csak nevetett. Ember volt.

Lassan megfordultam és távoztam a szobából.

Kint viszont elkaptak és megkötöztek. A késemet kiütötték a kezemből és a fejemre egy zacskót húztak. Nem láttam semmit, ők pedig bevezettek valahová.
Leültettek és kikötöztek. Lekerült a fejemről a sötétséget hozó zubbony.
Egy angyal állt előttem. Vörösek voltak a szárnyai, vagyis… véresek. Kék szemével végig mért, majd megszólalt.

„Örülök, hogy eljöttél Sárkánylány.”
„Mit akarsz? És miért nevezel így te féreg?” – förmedtem rá.
„Angyalokat gyilkolsz, és mégse ismered az ősi mítoszunkat. Ez sajnálatos dolog.” – közelebb lépett hozzám és megsimogatta a hajamat. Lehajolt hozzám.
„Nos, akkor itt az ideje annak, hogy megismerd.” – suttogta a fülembe.
„Egy baj van. Engem rohadtul nem érdekel!” – le akartam fejelni, de kivédte.
„Gyermekem, én is gyilkos vagyok. Inkább hallgass meg, jobban jársz.” – távozott a közelemből és egy polchoz ment.
Levett onnan egy könyvet.
„Az angyalok története” címet viselte.
Kinyitotta a közepénél és olvasni kezdte nekem.

„Az angyalok története nem mindig volt szép és vidám. Létezett egy angyal, aki találkozott egy sárkánnyal. A sárkánynak nagy szíve volt és önzetlen lelke. Kezdte megkedvelni az angyalt, de minek elmondta ezt neki az csak kinevette őt és eltűnt mellőle. Örökre.”