XI.

Hamar el kellett tűnnöm ebből az országból.

Mikor erre gondoltam egy újságos bódé termett előttem. Körülnéztem néhány hetilapban, hogy merre lenne érdemes mennem. Valami világkörüli utakról szólt az iromány, ami a kezembe akadt. „Látogasson el Los Angelesbe, az angyalok városába és találja meg a saját angyalát.” Volt olvasható a cikk főcímén. Nem kellett több, megnéztem mennyibe kerül és el is indultam a repülőtérre.

Pár óra múlva oda is értem, mert mint mindig most is sétáltam. Felszálltam a legközelebbi gépre. Nem volt első osztály, de minek az nekem?
Mikor felszálltunk kinéztem az ablakon. Felhők vettek minket körül. Mellettem senki sem ült, így elkezdtem egy kicsit dúdolni egy dallamot. Nem telhetett el sok idő, egész fáradtnak éreztem magamat. Lassan lecsukódott a szemhéjam és én áttértem egy másik világba…
…A múltamba.

Miután elhagyott az angyalom teljesen összeroppantam. Ki akartam tépni a szívemet, most ezek a jelenetek megint lejátszottak előttem. A sírógörcsök, a rajzok, az álmok.
Azóta utálok álmodni, nincsenek szép álmaim. Mindenhol ott van és kínoz, vagy én ölöm meg, ami jó, de ez sajnos nem történik meg.
Január 13. volt, szerda. A szobámban voltam, egyedül. Anyuék megint elmentek valahová. Én pedig ott porosodtam a bánatommal. Sírtam, közben karmolásztam magamat. Volt, hogy a hajamat tépkedtem. Sokszor tele voltam zúzódásokkal, mert ütöttem a falat zokogás közbe.
Arra gondoltam, hogy elég! Megteszem, én ezt nem bírom. Ekkor elővettem az elrejtett kis eszközömet. A késemet. Egy fegyverboltban vettem a spórolt pénzemből. A szívemhez szorítottam és közben rá gondoltam, meg a sok fájdalomra. Nem hiányzott már sok, valami mégis megállított. Kinyitottam a szememet és egy árny állt előttem.
„Mi lenne, ha inkább Őt ölnéd meg, magad helyet?” – kérdezte.
„De…én…szeretem.”
„Annyi fájdalom után nem érdemli meg! Gyűlöld!” – megérintett és a szívemhez tette a tenyerét. Melegem lett, aztán hírtelen lehűltem. Fázni kezdtem. Kívántam a vért, ölni akartam.
„Mit tettél velem?” – faggattam rémülten.
„Segítek neked. Öld meg Őt, és az összes angyalt is.” – ebben a pillanatban eltűnt és utána csak egy fénykör maradt, amiben kisebb filmszerű jelenetek voltak. Angyalok gyilkoltak benne. Embereket és egymást. Drogoztak, háltak, kárörvendően nevettek, megszegték a szabályaikat.
Váltott a kép és Ő volt ott, ahogy nevet fentről, miközben engem…
Ekkor jöttem rá, hogy nem jobbak nálunk és a szerelmem, mintha köddé vált volna.
A fénygömb semmivé vált, megvilágosodtam.
Én csak álltam ott késsel a kezemben. Nem akartam magamat megölni, harcolni akartam az életemért, de akkor megfogadtam, hogy minden angyalt megölök.

Egy hang rázott fel az álmomból. Magas, barna hajú férfi volt és azt kérdezte nem baj, ha leül mellém, mert nem találja a helyét. Megrántottam a vállamat, mire ő leült. Beszélgetni akart velem, de nem figyeltem rá, csak néztem ki az ablakon és közben eszembe jutott Benjamin.
Lehet mégsem sikerült minden érzést kiölnöm magamból, mert olyan érzésem volt, hogy hiányzik.

Mire észhez kaptam már Los Angelesben voltam. Leszálltam a repülőről és körbe néztem. Nem volt nálam sok csomag.

Az angyalok városa…
…hamarosan már csak halott angyaloké lesz.

X./2.

Leültettek egy székre, a férfi pedig egy kést tartott a torkomhoz, hogy ne mozogjak. Az angyal odalépett a kis testhez és kántálni kezdett. Szentelt vizet locsolt rá és a szárnyából kitépett pár tollat, amit a szeméhez és a szívéhez tett.
A mormolása érdekes volt, nem lehetett érteni. Föl, s alá járkált a kislány körül.
Egyszer csak a kis kéz megmozdult. Az angyal levette szeméről a tollakat és segített neki felülni.
„Laura…” – mondta ledöbbenve az apuka.
Laura felénk nézett, zöld szemeiben nem fedeztem fel az élet szikráját.

„Ne menjen oda..” – figyelmeztettem Richardot, de ő odarohant hozzá és átölelte.
„Lehet tévedtem” – gondoltam. Próbáltam közbe kiszabadítani magamat, de sikertelenül.
Az angyal odajött hozzám és kiszabadított. Kék szemével végig mért, majd az apuka felé fordult.
„Laura…ölj!” – adta ki a parancsot.
A kislány beleharapott apja nyakába és szétcincálta. A vér és a hús mindenfele repkedett. Hátraesett a holttest és Laura ráugrott. Tovább folytatta az evést. Már a csontnál tartott.
„Én öltem meg a lányát, én voltam a védőangyala. Túl boldogok voltak, és így Richard elnyomta magában a kreativitás, vagy nem vette észre a rózsaszín felhőtől. Csak Laura volt neki, de én láttam benne, hogy meg tudna minket formálni az örökké valóságnak. Így megtettem, és akkor meglátogattam. Meg alkotta, amit kellett, minket és ezzel ide is csalogatott téged. A lánya nélkül úgysem akart élni, hát elintéztem neki.”
Akkora gyűlölet lett rajtam úrrá, hogy nem is tudtam gondolkodni. Előkaptam a kést és megvágtam az arcát. Zöld vére volt. Rám mosolygott, majd újabb parancsot adott a kislánynak.

Felém kezdett el futni a véres ruhájában és testével. Kikerültem, majd a hajánál fogva elkaptam. Sikítozni kezdett. Az angyal nevetett. Eldobtam a szörnyet tőlem jó messzire, majd nekimentem az angyalnak. Ő nem csinált semmit, csak nevetett. Beledöftem a vállába a kést, de mintha meg se érezte volna.
Laura ekkor hátulról támadott meg. Belém harapott, ekkor nekilöktem magamat a falhoz, így egy kis időre elájult. Odaléptem hozzá és a kést a feje fölé emeltem.
Beleszúrtam minden erőmből a koponyájába a fegyveremet. Nyögött egyet, majd örökre elnémult.
Újra az angyal felé vettem az irányt, s észrevettem, hogy vérzik a mellkasa és a két szeme is.
Tehát a tollával irányította a kislányt…
…Térdre rogyott, de még mindig nevetett.
Közelebb léptem és kitörtem a nyakát. A tollait kitéptem, testét pedig feltettem egy angyal szobor mellé. Most már ott van, ahol annyira lenni akart.
A két ember holttestét egymás mellé helyeztem az aulában.
Végre, egyedül vagyok…
…Elkezdtem ledönteni a szobrokat, megcsonkítani őket…
…Semmivé váltak…
…Én pedig közbe énekeltem.

Egy angyal sem maradt meg. Mindet tönkretettem és megöltem. Kisétáltam az épületből. Mellettem újabb emberek mentek be. Sikításokat hallottam.

Végre végeztem ezekkel az ocsmány állangyal szobrokkal.