XIX.

Nevettem és csillogó szemekkel néztem Őt.
Repült.
Aztán engem is felkapott és együtt szeltük az eget.
Gyönyörű volt, sose voltam még olyan boldog. Meg tudtam érinteni a felhőket. Nem féltem, az ő karjaiban, biztonságban éreztem magamat.
Pár óra múlva leszálltunk. Csókokat váltva sétáltunk hazafele. Ő is nevetett és szeretgetett engem. Leültünk egy padra és beszélgettünk. Átölelt. Néztük a naplementét. Közben szerelmes szavakat suttogott a fülembe.
Miután a sötétség lepte be az eget, hazaballagtunk.
Nálam aludt, megint. Szeretkeztünk. Imádtam átölelni, nézni közben a szárnyait. Annyira hihetetlen volt és mesébe illő ez az egész.
Másnap hazament.
Egy ideig nem jelentkezett.
Teljesen eltűnt.
Könnyeket ejtve gondoltam rá minden nap. A gyomrom összeszorult. Napról napra elviselhetetlenebb lett ez az állapot. Egy nap eldöntöttem elsétálok arra, ahol megismerkedtünk. Már sötét volt, de nem érdekelt.
Néztem a csillagokat, s ekkor minden sötétségbe borult.
Egy sikátorban keltem fel, lekötözve. Nem volt rajtam ruha. Elfogott a rémület, nem akartam ezt. El akartam futni. Segítségért kiáltottam, ekkor befogták a számat.
„Héé, hééé! Ébredj!” – rázott föl megint álmomból Mike.
Reflexből felé emeltem a késemet. Nem ijedt meg.
„Bocsánat Mike. Miért keltettél fel?”
„Hallottam, hogy sikoltasz. Azt hittem baj van.”
„Nem, csak álmodtam.”
„Most valami helyen voltál…”
„Igen..”
„Lehet, jobb lenne, ha elmondanád. Én, meg hallgatlak” – nyelt egy nagyot.
„Te is elmondtam nekem. Meg aztán lehet, tényleg jól jönne valakinek elmondani.”

Leültünk egy csésze, gőzölgő teával a fotelba és mesélni kezdtem neki:
„Volt egy angyal, akibe beleszerettem. Neki adtam mindemet, magamat is. Aztán egy nap csak köddé vált. Én majdnem belehaltam a fájdalomba. Egy este elmentem sétálni, hátha felbukkan. Helyette két férfi talált meg. Leütöttek, aztán behurcoltak egy sikátorba. Levetkőztettek, majd megerőszakoltak, mind a ketten. Felváltva. Egyszerre is akarták, de aztán hallották a szirénákat. Elmenekültek. Pár óra múlva rám talált a rendőrség. Hazavittek, én pedig soha többé nem beszéltem senkivel sem. Pár nap múlva iskolába menet megint láttam a két férgit és Ő vele beszélgettek. Megdörzsöltem a szemet, aztán már eltűnt.
Meg akartam halni, és akkor meglátogatott valami, azt mondta álljak bosszút. A szerelmemből gyűlölet lett és én a két férfival kezdtem. Kiderült ők is angyalok voltak. És mindent látott Ő, mégsem segített. Tetszett neki, hogy szenvedem. Ő egy olyan angyal volt, aki ezt élvezte. Én pedig egy olyan ember, aki ezért megöli.” – szorítottam ökölbe a kezemet.
„Sikerült megölnöd Őt is?” – kérdezte kíváncsian
„Nem, még nem”
„És csak ezt tette, vagy durvábbat is elkövetett ellened?”
„Ez volt a legdurvább…”

Nem ment vissza Mike a szobájába. Mellettem akart lenni, mikor alszom, nehogy megint be kelljen törnie az ajtót. Nem jöttek elő rémálmok.

XVIII.

Társaságom mellett észre sem vettem milyen hamar megérkeztünk. Leszálltunk a gépről, egy percet se bírtunk ki beszéd nélkül.
Egy kis hotelban szálltunk meg. Külön szobát kértünk,de este átjött hozzám.
„Nem zavarlak?” – vette elő a karmait tisztogatni.
„Dehogy, legalább nem fogok elaludni és álmodni.” – tisztítgattam én is a késeimet.
„Szép kis fegyverek, bár a sárkány mintás egész újnak tűnik.”
„Ajándék” – vágtam rá nyersen.
„Túl sokat mondok, igaz?”
„Eléggé, kezdesz néha idegtépő lenni” – szegeztem felé az egyik kést.
„Bocs, csak már régen, sőt soha nem beszélgettem még ilyem emberrel, mint te.”
„Igazság szerint én sem még hasonlóval, mint én.”
„Tudod, az én húgomat megölték az angyalok.” – közölte hírtelen.
„Micsoda? Miért?” – néztem rá, ő a könnyeivel küszködött.
„Árvák voltunk, a szüleink meghaltak drogtúladagolásban, azóta vannak képességeim. A húgomnak is volt, látta a holtakat. Egyszer a szüleink visszatértek és elmesélték mi történt velük. Valami angyalok keverték a drogot az étkükbe, mert Lucifernek új harcosainak új megtört lélek kellett. Persze nem hittem el a húgomnak egy szavát sem. Én nem láttam őket, nem is érzékeltem. Sokszor sírt és mesélt nekem, amiket neki mondtak el. Egy nap az árvaházba egy új dada jött. A húgom félt tőle, én nem. Sőt nagyon szerettem. Mintha az anyám lett volna. Akkor örök haragot fogadott nekem a húgom, Emily. Pár nap múlva kimentem a kertbe, mert nem találtam Emilyt. Meg is láttam, a dadával. Fojtogatta a húgomat, meg akarták ölni. Odarohantam, amilyen gyorsan csak tudtam, de már késő volt. Abban a pillanatban hullott az a csöppnyi kis test a földre és a lelke eltávozott. Neki ugrottam a dadának és ütni kezdtem. Láttam a múltját. Ő ölte meg a szüleinket és a húgomat is magának akarta, a képessége miatt. 16 éves voltam, de azért erős. Ellökött magától, beszaladtam a házba egy valamiért, magam sem tudtam miért. Egy esernyő jutott a kezembe. Ő jött utánam. Megvártam őt, aztán teljes erőmből beleszúrtam az esernyő hegyes részét a hasába. Kihúztam, majd újból bele döftem, most a szemébe. Lila vére volt, de nem akartam abbahagyni. Szétvertem a fejét és eltörtem a csontjait. Persze ezután menekülnöm kellett. Elvettem a nála lévő pénztárcát és útnak indultam. A húgomat nem sokkal ezután eltemették, azt hitték én öltem meg. Útközben megjelent előttem, megkaptam a képességét. Elvileg rám is vadásznak, mert én is megtudtam milyenek is valójában. Őt is azért ölték meg, a fő indok nem a képességei voltak, hanem hogy megtudta kik is ők.” – elsírta magát.
„Drogos angyal volt, démonokkal hált, így Luciferrel is találkozhatott már.”
„Te ezeket honnan tudod?”
„Szoktad nézni a vérüket?”
„Igen, de ritkán találkozom nem lila vérűvel”
„Érdekes, akkor ők keresnek téged.”

Elmeséltem neki a vérszíneket és a hozzájuk kapcsolódó információkat, amik az évek alatt tapasztaltam. Miután elmagyaráztam és leírtam ezeket, mutatott egy fotót Emilyről. Gyönyörű kislány volt. Szőke hajú, kék szemű, mint a bátyja. Két tojás. A fényképen mosolygott. Mike azt mondta azért, mert itt még éltek a szüleik. Miután elhunytak már sose nevetett vagy mosolygott, Mike bármit csinálhatott, semmi sem segített.

Hajnalban elköszöntünk egymástól. Visszatért a szobájába, hogy aludjon.
Én is álomra hajtottam a fejemet, a kezemben a tőrrel, amit Benjamintól kaptam.
Hamar elnyomott az álom…
…Ugyan ilyen hamar nyílt ki megint az emlékek kapuja…
…Nem akartam belépni…
…Még is betettem a lábamat.

XVII.

Sütött a nap, teljesen megvakított. Benjamin hátulról megölelt és erősködött, hogy magyarázzam el ezt az egészet. Kitörölték az emlékezetét, az jótevőnek mondott angyalok képesek erre, a kiknek fehér vérük van. Viszont a hullának a pincében, nem fehér volt. Ebből arra következtettem Benjaminra vigyáznak odafentről. Nem szabad velem lennie, valószínűleg egy hozzá közelálló személy a védőangyala. Bár mióta ismerem, mindig egyedül volt és sose mesélt másról. Megsimogattam a védő kezeit és megkértem, engedjen el. Elmagyaráztam neki, mennem kell. Nehezen, mégis elengedett.
Összepakoltam pár holmit és letisztítottam a késemet. Újra régi pompájában ragyoghatott.
„És most megint elhagysz, mint múltkor?” – nézett rám boci szemeivel.
„Sajnálom….” – tettem le a kést az asztalra.
„Az a baj, hogy nem tudok haragudni, menj csak.” – adott egy puszit.
Nyomorultul éreztem magamat, de nem akartam veszélybe sodorni őt.
Igen, szerettem, de éppen ezért kellett elhagynom őt.
Ha úgy nézzük, távol kellett tartanom magamat tőle. Nagyon messzi helyre kellett utaznom. Így úgy döntöttem elmegyek Csehországba. Egyszer olvastam valahol, hogy az ő címerük egy angyal, tehát sok kis féreg tartózkodhat ott.

Este indult a gépem. Benjaminnak nem engedtem meg, hogy ki kísérjen. Búcsú ajándékként adott nekem egy másik tőrt. Azt mondta nem tudja, miért hordom magamnál mindig azt a régi kést, de szeretne valamit adni, ami majd rá emlékeztet engem. Gyönyörű volt, a nyelén egy sárkány díszelgett. Tartót is kaptam hozzá. Hosszú, szenvedélyes csók után elindulhattam.
Most itt álltam a kis táskámmal és a késsel a kezemben.

A gépen, másodosztályon utaztam. Mellettem egy terhes nő ült. Nem szólt hozzám, rám se nézett. Valamit olvasott, gondolom a gyereknevelésről. Nem voltam fáradt, olvasni való nem igen volt, ami érdekelt volna. Unatkozást elűzve, így elkezdtem az embereket nézegetni.
Balra néztem, picit hátrább. Megpillantottam egy szőke hajú, kalapos fiút. Mikor észrevette, hogy rá szegezem a szemeimet, rám vette kék szemeit. Elmosolyodott, én gyorsan elkaptam a fejemet. Próbáltam nem rá figyelni és a nőt nézni, aki mellette a könyvet bújta. Egyszer csak lépteket hallottam és a periférikus látásomból láttam, hogy egy fekete nadrágot viselő ember áll mellettem. Felnéztem és magam előtt láttam azt a hím egyént, akivel ütközött a tekintetem.
„Szia, a nevem Mike. Nem akarsz odaülni hozzám, mellettem úgy sem ül senki.” – megint mosolygott.
„Hello, legyen.” – már kezdett nagyon érdekelni ez a fiú.
Megfogta a karomat átvezetett a fél repülőn. Leültem az ablakhoz, ő pedig letelepedett mellém.
„Szörnyű volt az a nő, már alig várta, hogy elülj onnan.” – nyalta meg a fogait.
„Te ezt honnan tudod?” – néztem rá kérdőn.
„Olvasok az emberek fejében, sőt ha hozzájuk érek még néha pár emléket is elcsíphetek.” – nevetett fel.
„Mi vagy te?”
„Csak egy egyszerű Mike, azt hiszem.” – nézett rám vigyorogva.
„Egyszerű semmiképp sem.” – próbáltam állni a tekintetét, de nehéz volt.
Sokat beszélgettünk, de valamikor még is elnyomott az álom.
Ismét kinyitottam Álomországban a múltam albumát. Nem hiányzott, egy cseppet sem. Mégis, ha repülök, és közben elalszom, sokkal több emlék rohamoz meg. Most sem történt máshogy.
Az ágyon feküdtem. Őt vártam, hiányzott már nagyon. Alig bírtam nyugton ülni. Többször is megnéztem jó-e a szemfestékem. Szerette, ha kiemelem a szememet. Miközben éppen igazgattam, megszólalt a kapucsengő. Rohantam is beengedni Őt. Átölelt és megcsókolt. Bementünk a szobámba és beszélgettünk. Ritkán találkoztunk, sok dolga volt, nekem pedig az iskolára kellett koncentrálnom. Szenvedélyes csókokat váltottunk, majd a hangok elhaltak és csak a gyönyör sóhajai hagyták el ajkainkat. Akkor vesztettem el vele. Ő volt az első szerelmem, reméltem az utolsó is lesz. Miközben fölöttem volt láttam a szárnyait. Teljes erőmből átöleltem és szerettem, ahogyan ő is engem.
A következő pillanatban egy sikátorban voltam és vagy két férfi lehetett még ott rajtam kívül. Le voltam kötözve és vetkőztetve. Segítségért ordítottam, de senki nem jött. Mikor neki láttak volna a kínzásomnak akkor léptem ki az álmomból.
„Hé te..jól vagy? Felüvöltöttél” – rázott föl Mike.
„Semmi…” – töröltem le a könnyeimet.
„Ki volt ez a srác az álmodban? Ő a múltadhoz tartozik?” – ekkor vettem észre, hogy megint a karomat fogja.
„Te egész végig fogtad a karomat?” – döbbentem le.
„Igen és mindent láttam.”
„Neked ehhez semmi közöd!” – rántottam el a kezemet.
„Éreztem, láttam a szemedben, hogy nincsen valami rendben. Te ölöd az angyalokat?”
„Mi? Ezt honnan veszed?”
„Németországban elmentem arra a kiállításra, de mire beértem már minden angyalszobor porrá vált és láttam is ott kimenni egy fekete hajú lányt. Nagy nehezen, de láttam a tekintetét, azóta is őt keresem.”
„Miért?”
„Hogy megkérdezzem, miért teszi?”
„És nem félsz, hogy téged is megöl?”
„Nem, mivel én is angyalokat akarok gyilkolni” – elővette a fegyverét. Éles karmok voltak, egy fémkesztyűre szegezve. Picit már véres volt.
„Hűűű, ezt nevezem.”
„Jah, X-menből mindig Farkast bírtam a legjobban.” – nevetett fel.
„Te miért akarsz végezni velük?” – néztem a karmokról az arcára.
„Én nem tudom a te indokodat, így miért mondanám el a sajátomat?” – csalafinta fiú volt.
„Majd egyszer elmesélem neked” – fogtam meg a karmait.
„Én amúgy Csehországba megyek, te is?”
„Igen, honnan tudtad?”
„Nem tudom, próbáltam követni az országokat, ahol angyalok vannak hirdetve, hátha találkozom veled. Szerencsés napom van” – kacsintott vigyorogva.

Az út további részében az emberekről esett szó és az angyalokról. Nem zavart minket, hogy körülöttünk ülnek, hiszem maximum nem normálisnak tűnhettünk.
Rendes fiú volt, mégis gyűlölettel teli. Csodás képességei voltak, nagyon érdekelt, vajon honnan szerezte őket. Nem akartam még kérdezgetni erről, majd ha már jobban összebarátkoztunk.
Sose gondoltam volna, hogy találkozom még egy emberrel, aki ugyan úgy utálja a szárnyas kis undormányokat, mint én.
Azt meg végképp nem, hogy ő is gyilkolja őket, nem is pici szenvedéllyel.

XVI.

Lassan vetkőztetett, gyengéd volt, mégis durva. Én csak öleltem és csókoltam őt. Lihegett a fülembe és simogatta minden egyes porcikámat. Nem tudtam megállni, hatalmas nyögések törtek ki belőlem, pedig még bennem sem volt, csupán kényeztetett. A combomhoz ért a hideg keze, s csiklandós érzés tört fel bennem. Teljesen nedves voltam, akartam őt.
Miközben szeretgette a nemi szervemet az ujjaival én csókolgatni kezdtem a nyakát. Kis idő múlva harapdáltam, teljesen önkívületi állapotba kerülhettem. Selymes volt a bőre. A kezei finomak, és az ujjai gyönyörűek.
Kettővel járt már bennem, ekkor én megfogtam a kezét, s a melleimre tettem. Hevesen csókolózni kezdtünk. Lassan belém hatolt. Ekkor abbamaradt a nyálunk cserélgetése, és az ajkunk összefonódása, mert hatalmasat nyögtem fel.
Bekaptam az ujjait és nyalogatni kezdtem.
Ő is halkan felnyögött párszor.
Teljesen begyorsult, én pedig közben csak szorosan öleltem magamhoz és harapdáltam a nyakát. Néha-néha beletúrtam a hosszú hajába.
Ő is átkarolt és védett. Csókokat lehelt a nyakamra.
Egyszerre kezdtünk el mozogni, a takaró teljesen vizes volt már az izzadságunktól.
Éreztem, hamarosan megint elérem az élvezetek országát. Hosszas nyögés hagyta el az ajkamat, de én nem engedtem őt el. Tovább csináltuk. Picit remegtem, mert az első annyira jó volt. Mind a ketten teljesen nedvesek voltunk, és kívántuk a másikat. Tudtam, éreztem rajta, hogy ő sem akarja abba hagyni. Örökre velem akar lenni, ahogyan én is.
Egymás szemébe néztünk az örömök közepette. Észre se vettem, csak mikor viszonozta, hogy rámosolyogtam. Ekkor már nem ölelt, hanem az egyik kezemet megfogta. Összekulcsoltuk, ahogy a filmekben láttam régen. A másik kezével simogatott.
Meleget éreztem ott alul, ő is belépett az országba és örömét lelte benne.
Kivette belőlem lankadt férfiasságát, majd a mellemre feküdt.
Simogattam a haját, ő pedig a derekamat.
Szavak nélkül megértettük egymást. Az érintésekből tudtuk, mit szeretne a másik.
A teste meleg volt, néhány izzadság csepp még legördült róla. Én csak néztem őt. Nem értettem mi lehet velem, hogyan tudta kihozni belőlem ezt? Mégse ölték meg az érzéseimet.
Könnyek gyűltek a szemembe. Picit felsóhajtottam, mire ő felemelte a fejét.
„Mi a baj Anasztázia?” – felült és megfogta a kezemet. Az érzelmeim, melyek cseppekben hullottak a kezünkre, hidegek voltak. Nem tudtam válaszolni. A szemébe néztem és átöleltem.
Simogatni kezdte a hátamat.
„Semmi baj Anasztázia…semmi baj….itt vagyok veled.”
Olyan erősen szorítottam magamhoz, amennyire csak tudtam. És akkor kimondtam azt a szót, amit nem szabadot volna:
„Szeretlek..” – teljesen a mellkasába bújtam, ott adtam ki magamból ezt a kettős érzést.
Igen, megint szeretek valakit, de nem szabadna. Én nem lehetek szerelmes.
„Én is szeretlek…” – tovább simogatott. A meleg bőre teljesen megnyugtatott, és azaz érzés is, hogy itt van velem.

Mikor lenyugodtam, lefeküdtünk egymás mellé, betakart és megcsókolt. Kimerültem, így hamar elkerültem Álomországba. Úgy léptem be oda, hogy ő fogta a kezemet…

…Kilépve onnan is, egymás kezét szorongattuk.
Kitakaróztam és kimentem a fürdőbe, ő utánam jött.
Együtt zuhanyoztunk, majd felöltöztünk. Megreggeliztünk egy közeli étteremben és sétálni indultunk. Sütött a nap, de egy picit fújt a szél. Fogtuk egymás kezét.

Megint nem szólaltunk meg, csak élveztük a másik közelségét.
Leültünk egy padra a parkban és néztük a felhőket. Csodálatos látványt nyújtottak az állatokat és embereket ábrázoló égi csodák.
A vállára tettem szépen lassan a fejemet, s így néztük tovább.
Nem telhetett el sok idő, rettenetes fájdalom kezdett el gyötörni. Felnyüszítettem, mire Benjamin gyorsan felém fordult és kérdezősködni kezdett. Nem tudtam válaszolni, a fájdalmam nagyobb volt nálam. Kezdett minden elsötétedni körülöttem. Az utolsó, amire emlékeztem, hogy egy alak volt Benjamin háta mögött, de nem tudtam figyelmezteti rá…

…Mikor magamhoz tértem egy angyal állt előttem. A késemért akartam nyúlni, de Benjamin házában hagytam. Nem tudtam kivenni az arcát ennek a gusztustalan szárnyas lénynek, mert mindent a homály fedett be. Fel akartam ülni, de le voltam kötözve.
„Ne is erőlködj Sárkány lány, innen nem fogsz kijutni.”
Nem válaszoltam, csak ki akartam szabadulni. Sajnos a köteleket túl jól csomózták meg.
Ebben a pillanatban éreztem egy érintést a kezemen. Oda kaptam a tekintetemet. Egy szőke hajú, zöld szemű, magas termetű hím nemű angyal állt mellettem. Sose találkoztam még vele, így nem tudtam mit akar.
„Hol van Benjamin?” – tettem fel a kérdést idegesen.
„Ahol hagytuk. Te vagy a lényeg, ő csak mellékszál.” – egy szót sem értettem az egészből.
„Tudod Sárkány lány, mi tudunk nézni embereket a Mennyből. Láttalak tieteket és nem tetszik, amit csináltatok. Ez nem lenne jó, senkinek sem. Aki a sárkányt beléd vágta, az én voltam. Nem emlékszel rám?”
Ekkor villant be minden az emlékezetembe. Igen, ő volt az. Már minden eszembe jutott.
„Nos, én tudom iránytani néha a fájdalmat a sebed által. Igazán élvezem.”
„Ha annyira zavart, amit csináltam Benjaminnal, akkor miért nem okoztál nekem semmi bajt?”
„Mert amikor érintkezel egy olyannal, akit szeretsz, testileg és szellemileg akkor nem tudok rád hatni. Ezt nem tudom, hogyan csinálod, de eléggé zavar.”
„És mi a terved te senkiházi?”
„Tűnj el ebből az országból, és akkor talán életben hagyom a szeretődet.” – elvágta a köteleket és megengedte, hogy felálljak. Megpillantottam egy baltát a sarokban. Lassan felálltam, az undorító féreg csak nézett engem.
„Mire készü…” – már nem tudta befejezni a kérdést, mert megragadtam a karját és eltörtem. Sikoly hagyta el a száját és utánam akart nyúlni. Én már rég a baltához futottam. Nekiszegezve közeledtem a rusnya fejéhez. Hátrálni akart, de ráesett az ágyra, amire ki voltam kötözve. Felemeltem a baltát, éles fájdalmat éreztem a vágásaimnál, még is le tudtam küzdeni. Az akaratom most erősebb volt. Egy jól irányzott lendülettel kettévágtam a fejét. A vér mindent beborított, csodás érzés vette át a helyét a fájdalomnak. Kihúztam a baltát a csonkból és elkezdtem feldarabolni a hullát. A szárnyait tőből vágtam le, majd a szétnyílt koponyacsontba illesztettem őket. A többé testrészét elhajítottam amerre csak tudtam.
Megkerestem a kijáratot. Lassan, vérben ázva kisétáltam a pincéből.
Ekkor döbbentem le a leginkább, Benjamin pincéjében voltunk.
Ő a kanapén feküdt és aludt.
Én csak meredten néztem rá, de nem akartam felkelteni.
Odaléptem hozzá, amilyen halkan csak tudtam. Adtam egy puszit a homlokára. Ekkor megérintette az arcomat.
„Jó reggelt Anasztázia” – mosolygott. Meglepődve néztem vissza rá, láthatólag semmire sem emlékezett.
„Jó reggelt Benjamin” – Megcsókolt, de én ellöktem magamtól.
„Mi a baj?”
„Semmi!” – vágtam rá a választ és kifutottam az ajtón.

XV.

Még sose harcoltam kettőnél több angyallal. Démonnal pedig még életemben nem volt dolgom. Minden esetre ez nem hatotta meg őket, szélsebesen közeledtek felém. Késsel a kezemben csak álltam ott. Kivédtem az ütéseiket, éles karmaik voltak.
Üvöltöttek.
A démonok fekete alakú valamik voltak, vörös szemekkel és agyarakkal.
Az angyalok tini lányokba bújtak, de az ő szemük a hálás megzavarása következtében is vörössé változott.
Véráldozatot akartak.
A démonok szokták erre kényszeríteni az angyalokat, akiket behálóznak. Így erősebbé válhatnak.

A két angyal körme hírtelen nagyobb lett, teljesen átalakultak. Ezek már egyáltalán nem tudták magukról, hogy micsodák. Lehet a démonok már túl sokat közösültek velük.
A szőke hajú egykori angyal nekem támadt teljes erejéből. Én egy jól irányzott döféssel beleszúrtam a fegyveremet a nyakába.
Felsikított. A vér végig csordult a nyakától egészen a lábáig.
Összeesett.
A két démon illetve, három csak néztek engem.
Csupán egyet pislogtam és már lefogtak hátulról. A még félig angyal lány odajött és ki akarta törni a nyakamat, de kirúgtam a lábát maga alól. Valószínűleg eltörhetett, mert nem tudott felállni az esés után.
A két démon közül az egyik elém lépett és végig mért.
„Szerintem belőled csodás démon lenne kislány.” – közölte mély hangon.
„Höh…ne akard kipróbálni.” – s leköptem.
Több se kellett nekik.
Az egyik még mindig hátulról lefogott, a másik elkezdett ütni és karmolni. A lábammal próbáltam ellökni magamtól, de sikertelenül. Erősebbek, mint az angyalok. Kilátástalannak tűnt a helyzetem, egészen addig, amíg eszembe nem jutott egy jó ötlet. Teljes súlyommal hátranehezedtem. Amelyik alvilági féreg lefogott nem számított erre, így elesett. Gyorsan felálltam és elvágtam a torkát.
A másik teljesen ledöbbent.
Először harcoltam démonokkal és rájöttem, hogy nem kihívások…
…ugyan is a másik semmirekellő eltűnt.

Kerestem a két angyalnak a szárnyát, de nem találtam. Csupán pár drogot és égést a testükön.
Teljesen föladták magukat az élvezet kedvéért.
Undorító.

Elraktam a késemet és tovább sétáltam az utcán.
A hullákkal nem törődtem, mivel a démon felszívódott az angyaloknál pedig kimutatható a drog. Majd annak tudják be, hogy megölték egymást az anyagért.

Este volt, én pedig véresen és Benjaminra gondolva felnéztem az égre.
Most a Hold sem látszott…

Elmentem egy szökőkúthoz és megmosakodtam.
A ruhából is hamar kijött a vér, még frissen mostam ki.

Fájt minden egyes perc…
…Nem lehet…Ilyen nincsen…
…Nem bírtam ki.
Visszafordultam.
Becsöngettem hozzá.
Kinyitotta az ajtót, s ledöbbent tekintettel mért végig.
Én csak néztem rá a nagy kék szemeimmel.
Átölelt, és bementünk a szobájába.

XIV.

…Engem nézett. Fekete, hosszú hajába megint beletúrt, majd megszólalt:

„Végre, felébredtél. Aggódtam.”
„Jól vagyok…”
„Dehogy vagy! Majdnem összeestél ott nekem, sőt össze is estél. Mi ez az egész?”
„Én….kaptam egy kis ajándékot.” – a tekintetemet nem mertem rá szegezni.
„Miért nem bízom bennem?” – tette fel a váratlan kérdést.
„Senkiben sem bízhatom…”
„Lefeküdtél velem, akkor bízol bennem. Vagy ez csak kaland volt neked?” – közelebb jött és az ujjait az állam alá tette, így emelte fel a fejemet, hogy egymás szemébe nézhessünk.
„Nem…” – könnyek gyűltek a szemembe, amin magam is meglepődtem. Mióta Ő eltűnt az életemből azt hittem minden érzést kiöltem magamból, de sajnos ember vagyok. Mint tudjuk tévedni emberi dolog. Átöleltem, fel se fogtam mit csinálok. Önkívületi állapotba kerülhettem, vagy nem tudom. Én csak néztem, a testemet nem én irányítottam. S ekkor eszméltem fel, az érzéseim irányítanak annyi év után.
Ő is átölelt, teljesen magához szorított. A fülembe suttogta, hogy ő mindig itt lesz nekem. Mint azon az éjszakán, megint elkezdte csókolgatni a nyakamat. Én erre benyúltam a pólója alá. Nem akartam küzdeni ellene. Kívántam, akartam. Lihegni kezdtem. Levettem róla a felsőt, ő is így reagált. Meglepődött mikor meglátta a vágásokat.
„Ez, ez az, amit mondtál?” – kérdezte kidülledt szemekkel.
„Igen, de most nem fáj. Ha nem akarod, nem kell velem…”
„Idegesít, hogy nem tudom miért és hogy hogyan került rád, de szeretlek és szeretni akarlak, megint.” – tovább nedvesítette a nyakamat.
Mintha nem is lett volna rajtam a sárkány. Abban a pillanatban köddé vált.
A nyakamról lejjebb ment a mellemhez. Hihetetlen érzés volt, teljesen felizgultam. Lassan, majd egyre gyorsabban nyalogatta a mellbimbóimat. Én a hajába túrtam és folyamatosan nyögtem. Az ujjaival megtalálta a gyenge pontomat. Levette rólam a nadrágot szépen lassan, majd benyúlt a bugyimba, ahol érezhette, mennyire kívánom őt. Eljátszadozott velem, majd én is vele. Mint egy vadmacska letéptem róla a nadrágot és elővettem férfiasságát. Először csak nyalogattam, majd beljebb került a szájnyílásomba. Ő is nyögött és élvezte a dolgot. Miután mind ketten teljesen felizgultunk egymásnak estünk. Belém mélyesztette nemi szervét, s közben kényeztetett a csókjaival. Én szorosan magamhoz öleltem és minden nyögés után beleharaptam a nyakába. Imádtam a hosszú hajába túrni, most is megtettem. Ismét ott voltam a gyönyör kapujában, de nem akartam átlépni. Örökre vele akartam lenni. Egy hatalmas élvezetett és átélt szépséget kiadó nyögés után mégis átléptem azt a bizonyos kaput. Ő is átment rajta.

Rajtam maradt teljes testével, de nem zavart.
„Mikor lesz neved?” – kérdezte, s közben a hajammal játszadozott.
„Majd, ha megérdemlem.” – simogattam a hátát.
„Szerintem megérdemled. Mindenki érdemel nevet.”
„Nos…nekem nincsen ötletem, igazság szerint nem emlékszem a régi nevemre.”
„Adhatok neked én nevet?”
„Mint ha csak újjászülettem volna?”
„Pontosan.” – ekkor leszállt rólam és mellém feküdt.
„Nos, rendben.”
„Legyen a neved, Anasztázia.”
„Miért pont ez legyen a nevem?”
„Az jelenti, hogy feltámadott.”
„Jól hangzik.”
„Igen és végre szólíthatlak is valahogy.” – fogta meg a kezemet. „És Anasztázia, miért van…..beléd vágva az a sárkány?” – megint ledöbbent és végig mért.
„Vannak, akik nem kedvelnek.”
„Nem érem be ennyivel..” – közbe szóltam:
„Nekem reggel el kell mennem innen Benjamin.”
„Hová mész?”
„Még nem tudom.”
„Akkor miért mész?”
„Mert mennem kell.”

Nehezen aludtam el. Benjamin nem is akarta be hunyni a szemét, de az álommanó mégis meglátogatta. Átöleltük egymást, így ért minket el álomvilág.

Másnap reggel felkeltem, lezuhanyoztam, majd felöltöztem. Nem siettem, Benjamin tudta, hogy elmegyek. Úgysem tudott volna visszatartani.

„Anasztázia biztos, hogy menned kell?” – kérdezte fél kómásan.
„Igen, biztos.” – vettem fel a kabátomat.
„Az országból is elmész?”
„Még nem tudom.”
„Ahogy látom, minket a sors még össze fog hozni.” – felállt és készülődött a fürdőbe.
„Ennyire hiszel a sorsban?”
Erre nem válaszolt. Adott egy csókot, majd bevonult a fürdőbe.
„Viszlát..” mondtam magamban, s kisétáltam a szobából.

Hihetetlen mennyire elfogad engem ez az ember. Nem faggatott tovább a sárkányról a testemen. Érdekes, ez picit gyanús volt nekem, de észre se vettem csak most.
Nem tudtam rosszat feltételezni róla.
Talán szeretem? Döbbentem rá erre az érdekes dologra.
Az nem lehet, én nem lehetek szerelmes.
„Többé nem találkozhatok vele!” Jelentettem ki magamban.

Könnyekkel küszködve mentem el a hotelba, ahol megszálltam. Összepakoltam a holmimat és útnak indultam az ismeretlen felé.

Nem tudom merre járhattam, de kezdtem fázni. Már este volt, most nem lehetett látni a csillagokat. Borzalmas érzés tört fel bennem.
Épp ekkor vettem észre, egy padon két fiatalt. Pont akkor lőtték be magukat, de alkoholos ital is volt náluk bőven. Két lány volt az.
Az emberekre jellemző ez a kép, de a nyilvános drogozás annyira nem.
Főleg, amit a szer után műveltek…
…Elkezdtek nyögni és lassan lekerült róluk a ruha.

Lila vérű dögök voltak. Agyalok, akik démonokkal háltak.
Fogtam a késemet és közelebb mentem hozzájuk.

A démonok testet öltöttek és meg akartak támadni, de kivédtem. A két lány is felállt és felém futottak.

Két démonnal és két angyallal kellett egyszerre megküzdenem…