VII.

Esett az eső és én követtem a sötétben az angyalt. Lihegtem és szúrt a tüdőm, de nem álltam meg. Majdnem elértem. A szárnyai sérültek voltak. Vércsíkokat húzott maga után. Mikor nagyon közel kerültem hozzá a hátára ugrottam, és így végre elesett.

Mikor megfordult nem hittem a szememnek. Ő volt az. Közelebbről már láttam, hogy a szárnyait kutyák vagy valami más állat téphette meg.
„Veled meg mi történt?”
„Kicsit ledőltem szundítani, mikor megtalált pár véreb.”

Teljesen lebénultam. Nem tudtam mit válaszolni vagy tenni. Mikor észhez kaptam már felállt, és el akart menni. Ekkor elővettem a kést és rászegeztem.

„Mit akarsz azzal? Engem akarsz megölni?”

Válaszként elhajítottam a kést, bele az egyik karjába.
Nem volt már olyan gyors, mint régen. Felálltam és odaléptem hozzá. A kést addigra már kiszedte a húsából és miközben közeledtem felé végig mért.
Tévedtem, gyors volt…
…Beleszúrta a tenyerembe. Fel síkoltottam, majd térdre rogyva próbáltam kihúzni a tárgyat a kezemből. Ő lehajolt hozzám és a szemembe nézve mosolygott.
„Még mindig gyenge vagy. Lehetsz akármekkora angyal gyilkos, engem nem győzöl le.”
Ekkor kitágultak a szemei és meglepődve nézett rám.
A combjába szúrtam a másik késemet, miközben a fájdalmat eltoltam az érzések listámról.
Kirántottam a véres fémeszközt a tenyeremből egy nagy sikoly kíséretével és azt is beleszúrtam, a mellkasába, mielőtt még felállhatott volna.

„Ez…nem lehet..”
Összerogyott.
Én odamentem hozzá, lehajoltam és egész végig a szemébe néztem…
…Közben a mellkasát szétroppantottam és egymás után több szúrást ejtettem rajta…
… véres volt a kezem, az Ő vére volt és én mosolyogtam rá.

Elkezdtem énekelni a közös dalunkat…
…Könny gyűlt a szemembe, de mégis boldog voltam…
…Végre..végre végzem veled, te szutyok!

Miután már láttam semmi élet nincsen benne, széttéptem a testét.
Kerestem a szívét, de sehol nem találtam, nem volt neki.
Sose volt. Csak szavai voltak, semmi érzés mögöttük.
„Szerencsés vagy” – gondoltam.

Lenyaltam a vérét a kezemről.
A szárnyait felgyújtottam, de közben még gyorsan beleszúrtam két kést, egy-egy heréjébe.
Égett angyal szag és vér illata terjengett. Végig néztem. És egész végig mosolyogtam.

Vége…

…Többé nem fogok sírni.

VI.

Lassan sétáltam. Néztem a leheletemet, ami látszott a levegőben, mert annyira hideg volt. Nagyon fáztam, de nem foglalkoztam vele. A sálamat az arcomra tettem és úgy mentem tovább, csak a két szemem látszott, se több, se kevesebb.
Ismerős volt a hely számomra, nem tudtam felidézni az itt megélt dolgokat, viszont tudtam, hogy ha sikerül, akkor fájdalmat okoznék magamnak így nem is törődtem ezzel többet.

Mikor már hasított a végtagjaimba a hideg futni kezdtem előre.
Futottam megállás nélkül. Nem érdekelt semmi és senki, csak szaladtam a puszta felé.
Pár perc után belebotlottam valakibe. Hátraestem, de gyorsan fel is álltam.

Alig akartam hinni a szememnek. Egy zöld szemű angyal állt előttem.
Megráztam a fejemet és közben megdörzsöltem a szemet.
Szerencsére csak a képzeletem tréfált meg, bár nem valami vicces dologgal.

Elővettem a késemet és döfködni kezdtem vele a földbe. Odaképzeltem Őt. Őt öltem most meg. És csodás érzés volt. Kínozni akartam, azt akartam, hogy szenvedjen! Sírni akartam látni. Én közbe nevettem és kicsordultak a könnyeim. Vért láttam és még hevesebben gyilkoltam az odaképzelt repülő férget. Fájt, de mégis élveztem. Meg akartam ölni!

Hamar észhez kaptam, mert hozzáért valaki a hátamhoz. Megfordultam és felé szegeztem a kérdést és a kést is: „Mit akarsz?”
Egy félénk kis tekintet meredt rám. Kék kis szemei engem fürkésztek.
Egy gyerek volt, de nem ijedt meg a késemtől. Csak bámult maga elé, meredten.
„Nincs semmi bajod?”
Semmi választ nem kaptam.
Motyogott valamit, de nem lehetett kivenni a szavakat. Viszont feltűnt valami, az éles fogai. Mintha csak agyarak lettek volna.
Egy démonokkal háló angyal megrontotta… Ez a gyermek, már az alatt valója volt.
…A kislány megfogta a nyakamat és a kis kezével egyre szorosabban ölelte át…
…Elő akartam venni a kést, de a szemei még annyira emberiek voltak és olyan tiszták…
…Éreztem, hogy nem kapok levegőt…
…Ekkor beindult az életösztönöm…
…és beleszúrtam a kislány hasába a kést.
Végighúztam egészen a torkáig. A belei kibuggyantak. Én csak néztem tovább a szemébe, ami még üresen, élet nélkül is tisztán csillogott. A kislány ebben a pillanatban a hátára esett és most a felleget nézte tovább.

Felálltam, odamentem és kivágtam a szemeit.
Íj szennyezett testben ne legyen ilyen tiszta dolog.

Kezemben a szemeivel elmentem egy távolabbi helyre, ahol eltemettem őket.

A tetemhez ezután visszamentem. Kivertem a hulla agyarait és beledöftem őket a testébe.
A belső szerveit a szájába tömtem, mivel neki nem voltak szárnyai.
A szemüregébe pedig beleültettem két virágot.

A nap éppen rásütött az arcára.

Én pedig dolgomat elvégezve, eltéve a késemet elmentem onnan.

V./2.

De ő is csak emberből volt és nem merte megtenni.
Még a szerelméért sem. Mennyire szánalmas. Mennyire kétszínű. Fogadalmat szegett, s ez nem érdekli.

„Bocsáss meg…” – suttogta.
Elővettem a késemet és odaléptem hozzá.
„Én öltem meg, igaz?”
„Igen”
„Utána akarsz menni?”

Csak némán bólintott és ekkor a fegyvert átadta.
Gyors halált akart, de én úgy gondoltam, hogy nem érdemli ezt meg.
„Megszegted, amit ígértél magadnak és neki is. Éld át, amit a szerelmed.”

Könyörögni kezdett, hogy ne tegyem.
Nem akart szenvedni..
..Önző, undorító emberek.

Meglöktem, mire ő elesett és sírni kezdett.
Közelebb léptem, letérdeltem hozzá és a késsel apró vágásokat ejtettem az ereinél.
Nyivákolt és sírt…rosszabb volt, mint egy angyal.
Miután felvágtam az ereit, szépen lassan elkezdett vérezni..
..közben a torkát is elvágtam..
..kiheréltem, szépen lassan..
..Aztán mindenhonnan ömlött a vér..
..Végül lecsordult az utolsó könnycseppje.

Mivel neki nem voltak szárnyai a hátából kiszedtem a lapockáit és azzal szétloccsantottam a fejét. Teljes volt a sötétség. Mindent beborított az undorító önző emberi vér.

Miután mindennel végeztem a hulláját elhurcoltam a faluba és beledobtam a kútba.

Másnap reggel újból megfürödtem és tiszta ruhát húztam.
Összepakoltam a kevés holmimat.
Kijelentkeztem és útnak indultam a faluból.

A hátam mögül sikoltásokat hallottam.

„Eltűnt a polgármester fia!”
„Úristen, valaki van a kútban!”
„Ő az? .. Biztosan halálbüntetést fog kapni az elkövető.”
„Vajon miért tették ezt vele?”

A válaszom egyszerű volt,
Ha szeretsz valakit, akkor éld át, amit Ő.
Ha ígértél valamit, tartsd be!

V./1.

Több napja nem váltottam ruhát. Az angyalok megszáradt vére még mindig vörösen izzott a fehér pólólom. Sütött a nap, így eléggé melegben sétálgattam egy számomra ismeretlen faluban. Az emberek furcsán néztek rám. Túl sovány voltam és eléggé piszkos is, de engem nem érdekelt a megvetett nézésük. Bementem egy motelba és kértem egy szobát. Pénz mindig volt nálam, ritkán szálltam meg valahol, csak ha már túlságosan is elviselhetetlenül éreztem magamat a bőrömben.

A szobámban, ami a 86-os számot viselte lezuhanyoztam és hajat is mostam. Szerencsére már korábban beszereztem pár új ruhát. Egy farmert és egy pólót.
Vizes hajjal kiültem az erkélyre és néztem a felhőket. A felhők mindig ábrázoltak valamit, ha valaki fantáziadús bármit láthat bennük. Közben elővettem a késemet és megtisztogattam azt is. El is felejtettem már mennyire fényes tud lenni. A sok vér teljesen bemocskolta.

Miután újra csillogott a kis szerszámom, eltettem a tokjába és elindultam körülnézni a faluban.

Betértem egy kocsmába, ahol elég sok ember összegyűlt, hogy igyon egyet-kettőt. Leültem és kértem egy boros colát meg valami ennivalót. Mikor megkaptam az ételt és az italomat akkor vettem észre a fiút, aki állandóan engem nézett. Nem foglalkoztam vele, visszatértem a zsíros kenyeremhez lilahagymával.
A következő pillanatban már mellettem ült. Annyi idős lehetett, mint én. A szemeire lettem először figyelmes. Keveredet a kékkel és a lilával, egyszerűen gyönyörű volt. Hosszan nézett majd megszólalt:
„Szia, a nevem D. és a tiéd?”
„ Öhm…helló…nekem nincsen nevem.”
Meglepődött tekintettel mért végig. Ittam egy kortyot, majd elmagyaráztam, hogy eldobtam a nevemet és nem tartom magamat alkalmasnak arra, hogy legyen, főleg, mert nincsen, aki megszólítson. Erre csak bólintott egyet, majd meghívott vacsorázni egy étterembe.
„Nem, köszönöm”
„Komolyan jól laksz egy zsíros kenyérrel? Ne csináld ezt velem névtelen.”
Mivel nem terveztem jobb dolgot estére elfogadtam. Most nem akartam angyalokat hajkurászni az éjszaka leple alatt, mert én is fáradok. Pihenni akartam. És jóllakni.

Este eljött elém. Nagyon régen viseltem már szép ruhát, így kicsit kellemetlenül éreztem magamat és megalázatva is. Ő dicsért, de nem igen vettem tudomásul a szavait. Egy kis helyre vitt, a falak pirosak voltak, a pincérek többsége bajuszos, a falakon elég semmitmondó képek lógtak. Lehangoló hely volt, legszívesebben sarkon fordultam volna.

De végül leültünk az asztalunkhoz és beszélgettünk. Érdekes ember volt, sose találkoztam még ilyennel. Táglátókörű, udvarias, figyelmes, költői. Mégis valahogy színészinek éreztem a dolgot és próbáltam lekezelő lenni vele. Nem érdekelte a dolog, ugyan úgy viselkedett. Egy idő után kérdezősködni kezdett rólam. Ettől féltem. Nem volt mit meséltem, amire ő úgy reagált, hogy akkor nem erőltetné.

A vacsora után elmentünk egy parkba. Ott is beszélgettünk mindenféle dologról. Régen angyal akart lenni és szerelmes is volt egybe, de megölték. Azóta bosszút esküdött.
Majdnem sírni kezdett, én megveregettem a vállát és próbáltam pár másoktól hallott sablonnal lenyugtatni. A következő pillanatban megütött.
Meglepve néztem rá és akkor vettem észre a fegyvert a kezében…
…Rám szegezte….
Meghúzta a ravaszt, s én csak ledermedtem álltam ott előtte.

IV.

Régóta kiöltem magamból az érzéseket. Nem kellenek, mert csak vérzik tőle az ember szíve. Mindig is ki akartam tépni, és mindennek véget vetni. Egy érzéketlen ember, akinek van szíve. Mennyire meseszerű, mennyire szép, mennyire jó lenne.
Azt hittem sikerült minden gusztustalan nyálas, a sírással kapcsolatos, emlékektől megszabadulni, de most itt fekszem a fűben és telihold van. Eszembe jutott pár dolog és eléggé rosszul kezdem magamat érezni.

Nem voltam mindig angyalokat gyilkoló lény.
Régen szerettem egyet, de ő elárult.
Most előttem volt az egész múltam, mintha csak filmről ment volna. Kezdtem megijedni.
A zöld szemei, a barna haja és a gonosz tekintete. Én mégis elhittem, hogy engem nem fog bántani. Gyerek voltam még és valóságosnak éreztem a meséket, reményeket tápláltam, de nagyot estem. Pedig kezdtem beleszeretni is…
Ekkor könnyek csordultak a szemembe és elöntött egy nagyon forró érzés. Szúrt a szívem és sírni kezdtem. A fű nedves lett az esőszerűen ömlő folyékony halmazállapotú fájdalmamtól. Nagyon rég éreztem már ilyet. Nagyon fájt és nem akartam folytatni, de nem tudtam neki parancsolni. Elhatalmasodott felettem ez az érzés. Megakartam szűnni, és többé nem is létezni. Karmolászni kezdtem a talajban és közben üvöltöttem magamnak, hogy „hagyd már abba!”, de minden hiába. Szánalmasnak éreztem magamat, ahogyan ott feküdtem és szomorkodtam a múlt miatt. Nagy nehezen kinyitottam a szememet és felnéztem a Holdra.

Egy alak állt előttem.
Kitágult szemekkel meredtem magam elé és megpróbáltam felállni. Letöröltem a könnyeimet és kihúztam magamat.

„Ki vagy te?” – kérdeztem rekedtes hangon.
„Angyal vagyok. Érzékeny angyal, megérzem, ha egy lény szomorú.”
Nevetésben törtem ki, ami vegyült a sírással.
„Én gyilkolom a fajtátokat. Menj el!”
Odajött hozzám és átölelt. Meglepődve eszméltem fel a különös érzésből és belecsöppentem egy elég zavaró érzésbe. Megnyugodtam, ahogy átölelt.
Megint eluralkodott rajtam a sírás és viszonoztam az ölelést. Simogatott és nyugtatgatott. Jól esett abban a pillanatomban ez a pár apró dolog számomra.
Mikor sikerült megnyugodnom elengedett és rám mosolygott.
„Köszönöm” – mondtam zavartan.
„Semmiség gyermekem”
Ekkor a Hold felé nézett és megláttam, hogy a karja szúrásokkal van tele.
Elővettem a késemet és meghúztam a kezénél a pengét.
Lila vére volt…

„Melyik démon kért meg rá, hogy a bizalmamba férkőzzél?”
„Háhá…ha azt megmondanám, akkor hol maradna a móka gyermekem?”
Erőt vettem magamon és megtéptem a hajánál fogva. Ez az izé még élvezte is a dolgot.
A kést a szemébe szegeztem, de csak nevetett.
Kiszúrtam a szemeit. Akkor is csak vihogott és nyelvével érintette a saját vérét.
Ízlett neki.
Milyen érdekes egy féreg…S miközben erre gondoltam egy hatalmasat ütöttem a szívébe.
Elengedtem a haját és eldőlt. Elájult.
Odaléptem hozzá és az arcába döftem a késem, a koponya csak úgy ropogott.
„Dögölj meg!” suttogtam, majd dúdolni kezdtem egy régi dalt. A vér beborította a kezemet, a ruhámat és az arcomat. A Holdfényében feketének látszott. Gyönyörű volt.
Miután végeztem vele, a szárnyait is szétvagdaltam, majd lefeküdtem mellé és azt suttogtam a fülébe:
„Így jár az, aki játszik az érzésiemmel.”