XXVIII./1

Kilépve a házból megfújta a hajunkat a szél. Kellemes tavaszi idő volt, bár picit be volt borulva. Útnak indultunk a fegyverünkkel és a ruhával, ami rajtunk volt.

Nem szóltunk egymáshoz, amíg el nem hagytuk a várost.

„Aranyos kis lány volt, remélem, még majd láthatom.” – mosolyodott el Mike.

„Egyszer biztosan, majd ha végeztünk…akkor akár oda is költözhetsz hozzájuk.”

„Áh, Michael nem kedvel, nem engedné meg. Tényleg, te mihez kezdesz, ha ennek vége?”

„Úgy érzem sose lesz vége, de ha mégis…akkor a sorsra bízom, találkozom e még vele.”

„Azzal a férfival, aki az emlékeidben van? ” – nézett rám.

„Igen..., fotós, úgy hogy most járja a világot.”

Nem reagált rá, csak tovább ballagtunk. Elértünk egy vendéglőbe.

Kértünk egy kis ételt.

„Ő szólított téged Anasztáziának, igaz?” – tette fel hirtelen a kérdést.

„Ühm, igen…ő adta nekem ezt a nevet, feltámadott, ezt jelenti.” – kihozták az ételünket.

„Mikor Marina így szólított teljesen ledöbbentél, és láttam a fejedben ezt a férfit.”

„Ne olvass a gondolataimban, semmi közöd hozzájuk.”- turkáltam a villával a tésztába.

„Bocs, de egy kérdésem még lehet?” – nyalta meg a fogait, mint első találkozásunkkor.

„Legyen…kérdezz.”

„Az a sárkányminta, az…azt ki tette veled?”

„Egy szárnyas senkiházi, de már nem fáj. Mikor láttad rajtam?”

„Mikor hozzád értem véletlenül, képeket láttam és akkor…nem volt szándékos.” – vágott egy darabot a húsból.

„Ne érj hozzám.” – kezdtem el enni.

Csendben ettünk, körülöttünk emberek csámcsogtak, vagy nevettek, esetleg felesleges dolgokról beszélgettek. Nem érezték mi folyik a világukban. Vagy csak nem akarták tudomásul venni. Úgy éreztem én nem is vagyok ember, vagy csak ők nem látták az angyalukat? Esetleg már meghaltak, vagy elutasítják őket?

Sok kérdés kavargott bennem. Az ételt is elfogyasztottam, de észre se vettem.

Mike zökkentett ki a kérdések özönéből.

„Merre menjünk?”

„A következő város valami Grey City, legalábbis azt láttam kiírva egy táblán.”

Fizettünk, majd továbbkövettük az úti célunkat.

Grey City, milyen furcsa és lehangoló név ez egy városnak, nemde?

Pár kilométer séta után már ott is voltunk. Valami hasonlóra számítottam. Teljesen egyhangú volt, és unalmas. Az emberek szinte ugyan úgy öltöztek. A házak mintha klónozva lettek volna. Hányingerem volt ettől a helytől. Itt biztosan nem rejtőzik angyal, hacsak nem régóta van itt, akkor be tud olvadni ide.

Kibéreltünk egy kis két ágyas szobát. Lesétáltunk a lépcsőn és kikerültünk megint az utcára.

Elhaladt mellettünk egy, aki nagyon megnézte Mike-t. Később vissza is fordult és megszólította.

„Furcsa vagy, nem ide valósiak vagytok, igaz?” – fordította picit balra a fejét.

„Nem.” – nevetett Mike.

A lánynak fekete haja és barna szeme volt. Fekete ruhában volt. Nem tűnt ki a tömegből, csak ő feltűnően nézett meg minket, míg mások a szemük sarkából.

„Liza vagyok.” – mutatkozott be.

„Mike, ő pedig, neki nincsen neve.”

„Miért nincsen? Mindenkinek van.” – most jobbra fordította a fejét.

„Itt mindenkit Liza-nak hívnak?” – néztem rá.

„Nem, van akit Líz-nek. Miért?”

„Unalmas ez a város, itt nem történik semmi?”

„Nem unalmas, hanem szabályozott. Itt nincsen bűntény, így rendőrségre sincsen szükségünk. Rendesen járunk iskolába, senki nem cigizik, nem iszik alkoholt, sőt még csak nem is bántunk senkit. Bár az ilyen fura alakokat kinézzük innen, mert tuti valamit elrontanak ebben a tökéletes városban.” – mondta karba tett kézzel.

„Tökéletes, ez a város?” – döbbentem meg.

Liza mögött megjelent valaki, aki átölelte a vállát, majd megszólalt.

„Édesem, kik ezek?” – egy rövid fekete hajú fiú volt, barna szemekkel.

„Ők itt, Mike és Különcködő.” – húzta el a száját.

„Én Jeff vagyok, hello. Miért jöttetek ide, turisták vagytok?”

„Ide járnak turisták?” – kérdezte Mike.

„Persze, csak azok előtte illeszkednek hozzánk, ti nem igazán…”- nézett rám szúrós tekintettel.

Nem szóltam semmit, csak megböktem Mike-t, hogy menjünk tovább. Elindultunk, de Jeff és Liza az utunkba álltak.

„Gyertek el hozzánk.” – mosolygott Liza, de a szeme nem volt valami biztató.

„Miért is ne?” – nevetett fel Mike.

„Nem akarunk zavarni.” – húztam el a számat.

„Ti egy pár vagytok, nem?” – kérdezte hirtelen Jeff.

„Igen, igen…” – ölelt át Mike.

„Na akkor legyen egy dupla mozizás nálunk.” – jelentette ki Jeff.

„Oké, mikor?” – Mike

„Két óra múlva itt.” – majd elsétáltak.

Körülnéztem és egy nagy óra alatt álltunk, nehéz lett volna eltéveszteni.

„Miért mentél ebbe bele?” – förmedtem rá.

„Valami nem oké itt…meg akarom tudni mi az.” – meredt a földre.

„Olvastál valamit a fejükben?”

„Talán…angyalok voltak benne, rengeteg angyal.”

„És? Mit láttál még?”

„Vért, rengeteg vért…”