XIII.

Odaálltam a tükör elé és nézegettem a szétszabdalt testemet. Egy sárkányt vágtak belém, majd megégették, hogy el ne vérezzem. Döbbenten mértem végig minden egyes porcikámat.
Olyan volt, mint egy tetoválás, csak ez vörös. Gyönyörűen kilehetett venni a sárkányt. Sokat gyakorolhattak ezek az angyalok, de vajon miért hagytak életben?

Leengedtem a vizet a kádban és felöltöztem.
Lefeküdtem az ágyra és bekapcsoltam a TV-t. Valami hülye kvízműsor ment, így ki is kapcsoltam a dobozt. Nem tudtam tisztán gondolkodni. Minden összekuszálódott bennem.
Állandóan arra a gyilkos angyalra tudtam gondolni és a Sárkánylány mítoszára. A fájdalom enyhült, már nem volt annyira vészes. Nem akartam a szobában maradni. Elmentem a hotelből. Szép idő volt, jó a sétára. Szedtem a lábamat egymás után. Csak testileg voltam a földön, a gondolataim máshol jártak. Mindenki kikerült, akinek nekimentem volna.

Egy parkba értem, amit csak akkor vettem észre, mikor rám szóltak, hogy a fűre tilos rálépni. Folytattam az utamat, míg el nem értem egy padhoz. Ott leültem és bámultam a felhőket.
„Te vagy az? Tényleg…te?” – szegezte nekem a kérdést egy hang. Odafordultam és megpillantottam Benjamint. Minden érzés megrohamozott. Teljesen elgyengültem.
„Benjamin?” – csak ennyit tudtam kinyögni. Leült mellém és elkezdte mesélni, hogy azért jött ide, mert képeket készít egy újságnak.
„Miért tűntél csak úgy el?” – Láttam rajta, hogy a könnyeivel küszködik.
„Nekünk nem szabad együtt lennünk…sajnálom. Én is nehezen szántam el rá magamat.”
„Miért? És miért vagy itt? Házas vagy?” – tette fel a bugyuta kérdéseket nekem.
„Dehogy…de hogy miért nem lehetünk együtt, arról nem mesélhetek.”
„Rendben, elfogadom. Minden esetre egy teára meghívhatlak?” – Pont ebben a pillanatban korgott egyet a gyomrom és eléggé zavarba jöttem.
„Hmm…és valami ételre.” – mosolygott rám.
„Ühm..jó.” – a szemébe néztem, s furcsán kezdtem magamat érezni.

A gépet elrakta egy táskába és elmentünk egy közeli kis étterembe. Szép nagy adagot kaptunk mindenből, így jól is laktunk. Teli pocakkal ültem ott előtte és teljesen le voltam bénulva. Olyan rég láttam. És mielőtt meghaltam volna - legalábbis azt hittem, hogy akkor végem- előttem termett minden abból az éjszakából. Ő csak mosolygott rám. Olyan volt, mintha megbocsátott volna nekem.
„Szeretnél sétálni?” – kérdezte meg.
„Igen, jól esne egy kiadós séta.”
Fizetett és elhagytuk az éttermet.
Telihold volt és az egész eget belepték a csillagok.
Csodás látvány volt.
Miközben mentünk egymás mellet megfogta a kezemet. Ránéztem döbbenten, de nem szóltam semmit. Jól esett az érintése. Nem volt szükség szavakra. Tudta, hogy nem tud engem faggatni. Felnéztem a csillagokra, majd a tekintetem a Holdra tévedt. Hírtelen elkezdett fájni a belém vágott tetoválás és megszédültem. Benjamin elkapott.
„Úristen, rendben vagy? Mid fáj? Mi baj?” – kérdezte aggódva.
A fájdalomtól és az érintésétől teljesen kővé dermedtem. A karjába vett, és elindult előre. Nem tudtam hova visz, de nem féltem. Tudtam, hogy jó helyre. Lassan becsuktam a szememet. Kínzott és mart a fájdalom, amitől el is ájultam.

Mikor kinyitottam a szememet, már sötétkék falak vettek körül. Egy ágyon feküdtem.
Megpróbáltam felülni, de túlságosan is égetett a sárkányminta.
Benjamint pillantottam meg az ágy szélén…