XXV./2

„Tessék?” – futott hozzánk Marina. – „Miért nincsen neved?” – nézett rám.

„Mert én nem érdemlem meg.” – simogattam meg a fejét.

„Egy gyilkos, akinek nincsen neve?” – kérdően meredt rám a kék szemű lény.

„Pontosan, Michael.” – vágtam vissza.

„Michael-el egyedül élünk itt, na meg persze Charlie-l.” – simogatta meg a macskát.

„Egyedül? Árva vagy kishölgy?” – fagyott le a mosoly Mike arcáról.

„Igen, a szüleim elhagytak mikor még csecsemő voltam. Az árvaházból pedig Michael segített megszökni, mert ott nagyon rossz volt nekem. Azóta itt élünk és ő nevel engem.”

„Iskolába se jársz?”

„Nem…Michael tanít engem.”

„Így hogy lesz majd munkád?” – néztem rá az angyalra közben.

„Ti nektek is van pénzetek nem?” – támadt le minket Michael.

„Igaz…manapság az iskola is felesleges.” – csüggedt el Mike.

„Itt maradtok éjszakára?” – nézett könyörögve Marina.

„Amúgy sem tudunk hol aludni, ha Michaelnek nem gond kis hölgy.” – nevetett Mike.

„Felőlem, de ha bántani meritek Marina-t.” – fenyegetett minket.

„Nyugi Michael.” – mosolygott Mike.

Én nem szóltam semmit. Az fogott meg, hogy nem magát féltette, hanem a lányt. Talán ő tiszta angyal és talán tényleg véd valakit?

Vagy csak álca az egész. Semmiben sem szabad hinnem. És senkiben sem.

Kaptunk egy kis sarkot a házban, két matraccal. Mike remekül elvolt Marina-l, ahogy elnéztem olyan volt neki, mintha a húgát kapta volna vissza, vagy valami hasonló.

Telihold volt, bevilágította a kis szobát. Az angyal megint az ablakpárkányon ült, és csak nézett kifelé. Valamin merengett. Hosszasan meredtem rá, s így jobban megnézve, szép volt. Magam is meglepődtem mikor ezt kimondtam magamban. A teste izmos volt, de mégis kecsesen vékony. Az ember elhihette róla, hogy védelmező, mert a kék szeme tiszta volt. Persze én nem engedhettem meg magamnak ezt. Kis idő múlva felállt onnan, s felém vette az irányt. Rám nézett, én is rá. Majd helyet foglalt mellettem.

„Marina-t meg akarták erőszakolni….az egyik nagyfiú. Ezért segítettem neki megszökni.” – közölte hirtelen.

Belenéztem a tengerkék szemébe, de válaszolni nem tudtam.

„Tudok olvasni a gondolataikban. Gusztustalan dolgokra gondoltak. Meg kellett védenem őt.”

„Manapság az angyalok mégis elpártolnak az emberektől…”

„Nekem ez a dolgom, a küldetésem, az életem. Miatta lettem megteremtve. Az ő nevetéséből születtem. Őt szolgálom, s ő ezt szeretettel hálálja meg.” – nézett Marina-a.

„Nem találkoztam még ilyen angyallal…túl…túl tiszta vagy.”

„Akkor elég sok nyomorulttal találkozhattál, illetve végezhettél.”

„Volt egy pár, igen. Te még nevetésből születtél?”

„Persze, minden angyal úgy születik. Illetve, egy gyermek életével egy időben.”

„Akkor miért a nevetést használtad?”

„Marina egyik kedvenc meséjében a tündérek a gyermek nevetéséből születnek, hát ezért..”

„Te sose öltél még embert?” – nem nézett rám, egész végig csak a lányt figyelte.

„Nem, még nem öltem. Bár volt már rá késztetésem, de nem tettem meg. Marina-ra gondoltam. Mi lenne, ha megtudná? „ – pillantott a Holdra.

Én is mindig erre gondoltam, miután a véres kezemre néztem. Vajon Benjamin mit szólna? Mit tenne? Szeretne e még utána? Elfogadna? Megvetne? Segítene? Nem tudom…

„Miért ölöd a testvéreimet? Mit ártottak nektek?”

„Nekem elég sokat, és Mike-k se kevesebbet, de szerintem többet.”

Ezután felállt és elment mellőlem. Adott Marina-k egy puszit, majd visszaült az ablakba.

Mike Marina mellett aludt el, miután esti mesét olvasott neki. Én megint nem tudtam álomba merülni, mikor a Hold teljes fényében pompázik, nem megy. Elővettem a késemet, amit Benjamintól kaptam és nézegetni kezdtem. A sárkány…rég elfeledkeztem már a sárkánymintáról, mostanság nem fájt. Vagy csak hozzá szoktam. Hirtelen valami hideget éreztem a csuklómon, egy kéz fogta. Michael volt az.

„Azonnal tedd el!” – parancsolt rám halkan.

„Nem csinálok vele semmit, csak merengek.”

„Akkor merengjél máshol!”

Nem kellett kétszer mondani, felálltam és kisétáltam nesztelenül a lakásból.

Éjfél fele járhatott, az utcák kihaltak voltak. Csak sétáltam, nem figyeltem merre megyek. Egyszer csak hangokat hallottam.

„Lucifer nem egyezett bele a seregbe, amíg nem kapja meg a lányt.”

„De őt nem lehet elkapni, gyilkos ez a Sárkánylány. Profi gyilkos…”

Közelebb mentem a hangokhoz. Egy fa mögé bújtam és onnan hallgattam őket.

„Meg kell őt szereznünk, különben…várjál csak! Megvan! Csapdába kéne csalnunk, elvileg az a nagy angyal tudja ki az a férfi, akivel kapcsolatba került.”

Erre elő kellett jönnöm, s felszólalnom.

„Engem kerestek?” – előrántottam a késemet.

Felkészülve, harccal a szemükben kezdtek felém haladni. Én csak néztem őket, majd egy pillantást vetve a Holdra támadásba lendültem. Kitértek előle, megpróbáltak lefogni, de pofán rúgtam az egyiket. Mire a másik ököllel beleütött a hasamba. Köhögtem, hörögtem, de sikerült beleszúrnom egy perc leforgása alatt a késemet a nyakába. Ütőeret találtam el, mert abban a percben elvérzett. Miután az egyik a földre rogyott, gyorsan kirángattam belőle a kést, majd a másikba döftem. Gyenge katonák voltak ezek. A másodikat a hasánál találtam, micsoda véletlen. Mint kettőt kibeleztem, majd levágtam az ujjaikat és a belekbe tettem.

Ott hagytam őket, hisz Lucifer szolgái úgy is elintézik őket.

Igazság szerint nem akartam ölni, ma valahogy nem akartam ilyenekkel találkozni. Viszont mikor Benjamint akarják bántani, ölnöm kell. Meg kell védenem, miattam nem eshet baja!

Tovább sétálva, erősebbnek éreztem és érzékeltem a Hold fényét. Nem akartam visszamenni Mike- hoz, most nem volt hozzá erőm. Nem akartam aludni, tettetni sem.

Kezdtem félni magamtól. Megint éreztem valaki iránt valamit. Nem akartam, ezt nem tehetem. Leültem egy padra és csak néztem a vért magamon. Ekkor ismét hangokat hallottam, de erről tudtam mi az.

„Kezdesz gyenge lenni.” – azaz árnyék volt ott, újra mellettem, aki sok évvel ezelőtt.

„Lehetséges, de te azt mondtad minden érzésemet kiölöd.”

„Újjászülettél, ez ellen nem tudok mit tenni.”

„Még most se tudom ki vagy te…”

„Mit érdekel az téged? Törődj csak saját magaddal.”

„Engem érdekel, tudni szeretném…”

„Árny vagyok.”

„Rólatok még nem hallottam…”

„Mi vagyunk az árnyékotok, de erőt is tudunk adni. Érdekes lét a miénk.”

Mielőtt még kérdezhettem volna, vagy mondhattam volna bármit is köddé vált.

Egyedül ültem ott, vérben ázott ruhával és bőrrel, megint.

Senki nem ölelt át.

Senki nem suttogta a fülembe, hogy Anasztázia.

Lassan becsukódtak a szemeim, s én észre se vettem.