XXV./1

Összepakoltuk a holmikat, otthon már nem nagyon szóltunk egymáshoz. Nem akartam többet erről beszélni, mert nyomasztott valami. Mike észrevette, de nem hozta fel.

Elterveztük, hogy folytatjuk utunkat, még magunk se tudtuk merre. Csak mentünk. Gyalog keltünk át az országúton. Eléggé kifáradtunk a végére, de jó kondiban voltunk szerencsére.

Elértünk egy nagyobb városba. Táblát sehol nem láttunk, így a neve örök rejtély maradt, bár megkérdezhettük volna, valamiért maga a hely sose volt érdekes, csak az események, amik ott történtek velünk.

Betértünk egy vendéglátóba, ahol szállást is lehetett kérni. Kértünk egy szobát, mert nem akartunk most külön lenni, nem volt egy olcsó hely, de nem találtunk ennél jobbat.

Lepakoltuk a dolgainkat, majd kisétálva az ajtón felfedező körútra indultunk.

Szép hely volt, a nap is sütött, enyhe szél fújt a hajamba néha. Mike hosszú szőke haját néha az arcába fújta, így összegumizta. Láthatóbbá váltak a vonásai, így nézve, eléggé meggyötört volt. Némán ballagtunk, néha ittunk egy kis vizet, amit az egyik boltban vettünk.

Nem tudom min járhatott az esze, de nagyon agyalt valamin. Ábrándjaiból egy lány ébresztette fel, aki odajött hozzánk. Hosszú barna haja és gesztenyeszínű szemei első látásra rémisztő hatást keltettek. Mellette volt egy fekete macska is.

„Michael szerint vér illatotok van.” – nézett ránk nagy szemeivel.

„Mit mondasz kishölgy?” – nevette el magát Mike.

„Sőt, ez angyalok vére.” – aranyos tekintete ijesztő volt, ilyen mondat elhangzása után.

„Ki ez a Michael?” – néztünk egyszerre a kislányra.

„Nem mondom meg, mert akkor őt is bántjátok!” – nyújtotta ki a nyelvét, miközben lehajolt a macskához, hogy felkapja és megszeretgesse.

„Netán ez a macska?” – nevetett megint Mike.

„Nem, ő Charlie.” – pirult el.

„Áhh. Szia Charlie” – mosolygott Mike.

„Michael az én angyalom…” – nézett rá gyorsan a kis szőrcsomóra.

„Védőangyalod?” – dülledt ki a szemünk.

„Igen…de nem bántjátok, ugye?” – még mindig nem nézett ránk.

„Nem, nem fogjuk…” – simogatta meg a fejét Mike.

„Akkor lehet meg engedi, hogy bemutassalak titeket neki.” – nevetett fel a lány.

Követtük a még névtelen kislányt, aki végig vezetett minket szinte a fél városon. Egy kis utcába érkeztünk, ott beléptünk egy panelházba. Kékre festett ajtót nyitott ki előttünk. Mikor beléptünk csak pár bútort láttunk, egy kanapét, egy ágyat és pár plüss macit. Az ablaknál egy fiatal fiú ült, nagy fehér szárnyakkal. A nap rá sütött, megvilágítva a kék szemeit. Nem nézett ránk azonnal, a kinti világot szemlélte. Lassan kiegyenesedett, lemászott az ablakpárkányról, majd ránk nézett. Kék szemei nyugalmat sugároztak.

„Igaz…rólatok beszél hát minden angyal e Földön.” – a hangja mély volt.

„Ennyire ismered őket Michael?” – nézett rá csillogó szemekkel a kislány.

„Marina, ők veszélyes emberek. Lehet engem is megölnek.”

„Mi…de megígérték nekem, hogy nem bántanak.” – rohant az angyalhoz és megölelte.

„Marina, ezek az emberek nem hiszem, hogy ezt az alkalmat nem használnák ki.” – tette a vállára a kezét. – „Még mindig naiv.”

„Nem fogunk bántani, mert ígértünk valamit a kishölgynek!” – emelte fel a hangját Mike.

„De te gyilkos vagy”- felelte nyugodtan az angyal.

„Ti is…de ettől függetlenül a szavaim nem hazudnak, ahogy a tetteim sem.”

„Hogy hívnak titeket?” – kérdezte Marina.

„Én Mike vagyok, ő pedig….neki nincsen neve.” – nevetett zavartan a fejét vakarva.