XXVII.

Az első képen a házunk volt, ahonnan elszöktem. Azóta se tudom, mi van a szüleimmel, de szerintem nem hiányozhatok nekik. Csak nyűg voltam. Aznap este tettem meg ezt a nagy utat a házunktól, mikor a fogadalmamat megígértem az Árnynak.

A következő képen egy angyal volt, velem szemben állt. Én könnyes szemekkel meredtem rá.

„Mit csinálsz gyermekem?” – közeledett felém.

„Meg fogom ölni a fajtádat!” – üvöltöttem előkapva a késemet.

Ekkor gyorsabban közeledett felém, majd lefogta a csuklómat.

„Nem vagy te ahhoz elég erős, nem tudsz ölni!” – belerúgtam a bordájába, s összeesett.

Levegő után kapkodott, én csak néztem rá.

Ő volt az első áldozatom…

…Élve megskalpoltam. A vére minden fele folyt. Sok erő kellett hozzá, mert nem volt valami éles a késem, a csonttal rengeteget szenvedtem, de sikerült. A feje aztán felém gurult. Ocsmány volt és véres. A szemei nyitva maradtak. Ekkor a szárnyaihoz léptem és kitéptem őket. A vére beterítette a kezemet, s a fehér szárnyai vörössé változtak. Közben a könnyek lecsorogtak az arcomról, rá a tollaira. Elégtételt éreztem, vagy mégsem. Jól esett.

Elhurcoltam egy konténerhez és beletettem a testét és a fejét. Volt nálam öngyújtó, mert mindig gyertyákat gyújtottam otthon. Felgyújtottam, égett.

A következő képen elsétáltam onnan, mögöttem hatalmas fény és füst.

Akkor nem néztem a vérét, fel se tűnt, hogy esetleg más színű.

Tovább lapoztam, s egy háznál voltam, elhagyatott volt és én bementem. Lemostam a késemet és ledőltem a fotelra.

Becsuktam a múltam albumát, és kinyitottam a szememet.

Mike állt előttem.

„Mit akarsz?” – ültem fel még félig járva az álomban.

„Láttam, hogy sírsz…” – ült le hozzám.

Az arcomhoz kaptam, s valóban sós könnyek peregtek le a szemem sarkából.

„Megint álmodtál?” – morzsolta az ujjait, nehogy hozzám érjen.

„Igen, az első áldozatomról…”

Nem szólt semmit, csak ült ott. Majd hirtelen megszólalt.

„Marina mesélt nekem egy Alice nevű lányról.”

„Nekem Michael.”

„Elvileg elutazott, de gondolom nem a Földön valamerre.”

„Nem, ő messze utazott innen…Figyelj Mike, nem maradhatunk itt tovább.”

„Miért?”

„Mert nem fog minden angyal idejönni, s így mi sem vagyunk közelebb hozzájuk.”

„Nem akarom itt hagyni Marina-t, Michael pedig nem engedné el velünk. Nem láthatja, mi folyik ebben a világban. Túl kicsi hozzá.”

„Michael majd vigyáz rá…”

„Rendben…végül is igazad van. Meg kell ölnünk még sok férget, nem állhat semmi sem az utunkba, még egy kislány sem.” – nevetett halkan.

Felálltam és kimentem a fürdőbe. Lemostam a késemet, majd megtörölgettem.

Most Mike ment az ablakhoz és nézett kifelé. Csillagos volt az ég ezen az éjszakán.

Odaléptem hozzá, majd halkan így szóltam:

„Most induljunk, vagy majd reggel?”

„El szeretnék búcsúzni Marina-ól, Alice-a is haragszik, mert nem köszönt el tőle.”

Mellé álltam és vele együtt néztem a csillagokat. Lehet csak összemosódtak már a szemem előtt, de Benjamin képét véltem felfedezni bennük.

Tessék, már megint a gyengeség jelei, megint rá gondolok. Gyorsan el akartam terelni a gondolataimat, de nem sikerült.

Csak álltunk ott, mint a ketten és azokra gondoltunk, akikkel nem lehetünk együtt.

Reggel tíz óra volt, mikor Mariana felébredt. Mike átölelte, majd elmesélte neki, hogy el kell mennünk, mert munkánk van, messze innen.

Michael nem nézett a szemünkbe, az ablak felé meredve köszönt el tőlünk.

Marina sírt és Charlie-t szorongatta.