XVII.

Sütött a nap, teljesen megvakított. Benjamin hátulról megölelt és erősködött, hogy magyarázzam el ezt az egészet. Kitörölték az emlékezetét, az jótevőnek mondott angyalok képesek erre, a kiknek fehér vérük van. Viszont a hullának a pincében, nem fehér volt. Ebből arra következtettem Benjaminra vigyáznak odafentről. Nem szabad velem lennie, valószínűleg egy hozzá közelálló személy a védőangyala. Bár mióta ismerem, mindig egyedül volt és sose mesélt másról. Megsimogattam a védő kezeit és megkértem, engedjen el. Elmagyaráztam neki, mennem kell. Nehezen, mégis elengedett.
Összepakoltam pár holmit és letisztítottam a késemet. Újra régi pompájában ragyoghatott.
„És most megint elhagysz, mint múltkor?” – nézett rám boci szemeivel.
„Sajnálom….” – tettem le a kést az asztalra.
„Az a baj, hogy nem tudok haragudni, menj csak.” – adott egy puszit.
Nyomorultul éreztem magamat, de nem akartam veszélybe sodorni őt.
Igen, szerettem, de éppen ezért kellett elhagynom őt.
Ha úgy nézzük, távol kellett tartanom magamat tőle. Nagyon messzi helyre kellett utaznom. Így úgy döntöttem elmegyek Csehországba. Egyszer olvastam valahol, hogy az ő címerük egy angyal, tehát sok kis féreg tartózkodhat ott.

Este indult a gépem. Benjaminnak nem engedtem meg, hogy ki kísérjen. Búcsú ajándékként adott nekem egy másik tőrt. Azt mondta nem tudja, miért hordom magamnál mindig azt a régi kést, de szeretne valamit adni, ami majd rá emlékeztet engem. Gyönyörű volt, a nyelén egy sárkány díszelgett. Tartót is kaptam hozzá. Hosszú, szenvedélyes csók után elindulhattam.
Most itt álltam a kis táskámmal és a késsel a kezemben.

A gépen, másodosztályon utaztam. Mellettem egy terhes nő ült. Nem szólt hozzám, rám se nézett. Valamit olvasott, gondolom a gyereknevelésről. Nem voltam fáradt, olvasni való nem igen volt, ami érdekelt volna. Unatkozást elűzve, így elkezdtem az embereket nézegetni.
Balra néztem, picit hátrább. Megpillantottam egy szőke hajú, kalapos fiút. Mikor észrevette, hogy rá szegezem a szemeimet, rám vette kék szemeit. Elmosolyodott, én gyorsan elkaptam a fejemet. Próbáltam nem rá figyelni és a nőt nézni, aki mellette a könyvet bújta. Egyszer csak lépteket hallottam és a periférikus látásomból láttam, hogy egy fekete nadrágot viselő ember áll mellettem. Felnéztem és magam előtt láttam azt a hím egyént, akivel ütközött a tekintetem.
„Szia, a nevem Mike. Nem akarsz odaülni hozzám, mellettem úgy sem ül senki.” – megint mosolygott.
„Hello, legyen.” – már kezdett nagyon érdekelni ez a fiú.
Megfogta a karomat átvezetett a fél repülőn. Leültem az ablakhoz, ő pedig letelepedett mellém.
„Szörnyű volt az a nő, már alig várta, hogy elülj onnan.” – nyalta meg a fogait.
„Te ezt honnan tudod?” – néztem rá kérdőn.
„Olvasok az emberek fejében, sőt ha hozzájuk érek még néha pár emléket is elcsíphetek.” – nevetett fel.
„Mi vagy te?”
„Csak egy egyszerű Mike, azt hiszem.” – nézett rám vigyorogva.
„Egyszerű semmiképp sem.” – próbáltam állni a tekintetét, de nehéz volt.
Sokat beszélgettünk, de valamikor még is elnyomott az álom.
Ismét kinyitottam Álomországban a múltam albumát. Nem hiányzott, egy cseppet sem. Mégis, ha repülök, és közben elalszom, sokkal több emlék rohamoz meg. Most sem történt máshogy.
Az ágyon feküdtem. Őt vártam, hiányzott már nagyon. Alig bírtam nyugton ülni. Többször is megnéztem jó-e a szemfestékem. Szerette, ha kiemelem a szememet. Miközben éppen igazgattam, megszólalt a kapucsengő. Rohantam is beengedni Őt. Átölelt és megcsókolt. Bementünk a szobámba és beszélgettünk. Ritkán találkoztunk, sok dolga volt, nekem pedig az iskolára kellett koncentrálnom. Szenvedélyes csókokat váltottunk, majd a hangok elhaltak és csak a gyönyör sóhajai hagyták el ajkainkat. Akkor vesztettem el vele. Ő volt az első szerelmem, reméltem az utolsó is lesz. Miközben fölöttem volt láttam a szárnyait. Teljes erőmből átöleltem és szerettem, ahogyan ő is engem.
A következő pillanatban egy sikátorban voltam és vagy két férfi lehetett még ott rajtam kívül. Le voltam kötözve és vetkőztetve. Segítségért ordítottam, de senki nem jött. Mikor neki láttak volna a kínzásomnak akkor léptem ki az álmomból.
„Hé te..jól vagy? Felüvöltöttél” – rázott föl Mike.
„Semmi…” – töröltem le a könnyeimet.
„Ki volt ez a srác az álmodban? Ő a múltadhoz tartozik?” – ekkor vettem észre, hogy megint a karomat fogja.
„Te egész végig fogtad a karomat?” – döbbentem le.
„Igen és mindent láttam.”
„Neked ehhez semmi közöd!” – rántottam el a kezemet.
„Éreztem, láttam a szemedben, hogy nincsen valami rendben. Te ölöd az angyalokat?”
„Mi? Ezt honnan veszed?”
„Németországban elmentem arra a kiállításra, de mire beértem már minden angyalszobor porrá vált és láttam is ott kimenni egy fekete hajú lányt. Nagy nehezen, de láttam a tekintetét, azóta is őt keresem.”
„Miért?”
„Hogy megkérdezzem, miért teszi?”
„És nem félsz, hogy téged is megöl?”
„Nem, mivel én is angyalokat akarok gyilkolni” – elővette a fegyverét. Éles karmok voltak, egy fémkesztyűre szegezve. Picit már véres volt.
„Hűűű, ezt nevezem.”
„Jah, X-menből mindig Farkast bírtam a legjobban.” – nevetett fel.
„Te miért akarsz végezni velük?” – néztem a karmokról az arcára.
„Én nem tudom a te indokodat, így miért mondanám el a sajátomat?” – csalafinta fiú volt.
„Majd egyszer elmesélem neked” – fogtam meg a karmait.
„Én amúgy Csehországba megyek, te is?”
„Igen, honnan tudtad?”
„Nem tudom, próbáltam követni az országokat, ahol angyalok vannak hirdetve, hátha találkozom veled. Szerencsés napom van” – kacsintott vigyorogva.

Az út további részében az emberekről esett szó és az angyalokról. Nem zavart minket, hogy körülöttünk ülnek, hiszem maximum nem normálisnak tűnhettünk.
Rendes fiú volt, mégis gyűlölettel teli. Csodás képességei voltak, nagyon érdekelt, vajon honnan szerezte őket. Nem akartam még kérdezgetni erről, majd ha már jobban összebarátkoztunk.
Sose gondoltam volna, hogy találkozom még egy emberrel, aki ugyan úgy utálja a szárnyas kis undormányokat, mint én.
Azt meg végképp nem, hogy ő is gyilkolja őket, nem is pici szenvedéllyel.