XIV.

…Engem nézett. Fekete, hosszú hajába megint beletúrt, majd megszólalt:

„Végre, felébredtél. Aggódtam.”
„Jól vagyok…”
„Dehogy vagy! Majdnem összeestél ott nekem, sőt össze is estél. Mi ez az egész?”
„Én….kaptam egy kis ajándékot.” – a tekintetemet nem mertem rá szegezni.
„Miért nem bízom bennem?” – tette fel a váratlan kérdést.
„Senkiben sem bízhatom…”
„Lefeküdtél velem, akkor bízol bennem. Vagy ez csak kaland volt neked?” – közelebb jött és az ujjait az állam alá tette, így emelte fel a fejemet, hogy egymás szemébe nézhessünk.
„Nem…” – könnyek gyűltek a szemembe, amin magam is meglepődtem. Mióta Ő eltűnt az életemből azt hittem minden érzést kiöltem magamból, de sajnos ember vagyok. Mint tudjuk tévedni emberi dolog. Átöleltem, fel se fogtam mit csinálok. Önkívületi állapotba kerülhettem, vagy nem tudom. Én csak néztem, a testemet nem én irányítottam. S ekkor eszméltem fel, az érzéseim irányítanak annyi év után.
Ő is átölelt, teljesen magához szorított. A fülembe suttogta, hogy ő mindig itt lesz nekem. Mint azon az éjszakán, megint elkezdte csókolgatni a nyakamat. Én erre benyúltam a pólója alá. Nem akartam küzdeni ellene. Kívántam, akartam. Lihegni kezdtem. Levettem róla a felsőt, ő is így reagált. Meglepődött mikor meglátta a vágásokat.
„Ez, ez az, amit mondtál?” – kérdezte kidülledt szemekkel.
„Igen, de most nem fáj. Ha nem akarod, nem kell velem…”
„Idegesít, hogy nem tudom miért és hogy hogyan került rád, de szeretlek és szeretni akarlak, megint.” – tovább nedvesítette a nyakamat.
Mintha nem is lett volna rajtam a sárkány. Abban a pillanatban köddé vált.
A nyakamról lejjebb ment a mellemhez. Hihetetlen érzés volt, teljesen felizgultam. Lassan, majd egyre gyorsabban nyalogatta a mellbimbóimat. Én a hajába túrtam és folyamatosan nyögtem. Az ujjaival megtalálta a gyenge pontomat. Levette rólam a nadrágot szépen lassan, majd benyúlt a bugyimba, ahol érezhette, mennyire kívánom őt. Eljátszadozott velem, majd én is vele. Mint egy vadmacska letéptem róla a nadrágot és elővettem férfiasságát. Először csak nyalogattam, majd beljebb került a szájnyílásomba. Ő is nyögött és élvezte a dolgot. Miután mind ketten teljesen felizgultunk egymásnak estünk. Belém mélyesztette nemi szervét, s közben kényeztetett a csókjaival. Én szorosan magamhoz öleltem és minden nyögés után beleharaptam a nyakába. Imádtam a hosszú hajába túrni, most is megtettem. Ismét ott voltam a gyönyör kapujában, de nem akartam átlépni. Örökre vele akartam lenni. Egy hatalmas élvezetett és átélt szépséget kiadó nyögés után mégis átléptem azt a bizonyos kaput. Ő is átment rajta.

Rajtam maradt teljes testével, de nem zavart.
„Mikor lesz neved?” – kérdezte, s közben a hajammal játszadozott.
„Majd, ha megérdemlem.” – simogattam a hátát.
„Szerintem megérdemled. Mindenki érdemel nevet.”
„Nos…nekem nincsen ötletem, igazság szerint nem emlékszem a régi nevemre.”
„Adhatok neked én nevet?”
„Mint ha csak újjászülettem volna?”
„Pontosan.” – ekkor leszállt rólam és mellém feküdt.
„Nos, rendben.”
„Legyen a neved, Anasztázia.”
„Miért pont ez legyen a nevem?”
„Az jelenti, hogy feltámadott.”
„Jól hangzik.”
„Igen és végre szólíthatlak is valahogy.” – fogta meg a kezemet. „És Anasztázia, miért van…..beléd vágva az a sárkány?” – megint ledöbbent és végig mért.
„Vannak, akik nem kedvelnek.”
„Nem érem be ennyivel..” – közbe szóltam:
„Nekem reggel el kell mennem innen Benjamin.”
„Hová mész?”
„Még nem tudom.”
„Akkor miért mész?”
„Mert mennem kell.”

Nehezen aludtam el. Benjamin nem is akarta be hunyni a szemét, de az álommanó mégis meglátogatta. Átöleltük egymást, így ért minket el álomvilág.

Másnap reggel felkeltem, lezuhanyoztam, majd felöltöztem. Nem siettem, Benjamin tudta, hogy elmegyek. Úgysem tudott volna visszatartani.

„Anasztázia biztos, hogy menned kell?” – kérdezte fél kómásan.
„Igen, biztos.” – vettem fel a kabátomat.
„Az országból is elmész?”
„Még nem tudom.”
„Ahogy látom, minket a sors még össze fog hozni.” – felállt és készülődött a fürdőbe.
„Ennyire hiszel a sorsban?”
Erre nem válaszolt. Adott egy csókot, majd bevonult a fürdőbe.
„Viszlát..” mondtam magamban, s kisétáltam a szobából.

Hihetetlen mennyire elfogad engem ez az ember. Nem faggatott tovább a sárkányról a testemen. Érdekes, ez picit gyanús volt nekem, de észre se vettem csak most.
Nem tudtam rosszat feltételezni róla.
Talán szeretem? Döbbentem rá erre az érdekes dologra.
Az nem lehet, én nem lehetek szerelmes.
„Többé nem találkozhatok vele!” Jelentettem ki magamban.

Könnyekkel küszködve mentem el a hotelba, ahol megszálltam. Összepakoltam a holmimat és útnak indultam az ismeretlen felé.

Nem tudom merre járhattam, de kezdtem fázni. Már este volt, most nem lehetett látni a csillagokat. Borzalmas érzés tört fel bennem.
Épp ekkor vettem észre, egy padon két fiatalt. Pont akkor lőtték be magukat, de alkoholos ital is volt náluk bőven. Két lány volt az.
Az emberekre jellemző ez a kép, de a nyilvános drogozás annyira nem.
Főleg, amit a szer után műveltek…
…Elkezdtek nyögni és lassan lekerült róluk a ruha.

Lila vérű dögök voltak. Agyalok, akik démonokkal háltak.
Fogtam a késemet és közelebb mentem hozzájuk.

A démonok testet öltöttek és meg akartak támadni, de kivédtem. A két lány is felállt és felém futottak.

Két démonnal és két angyallal kellett egyszerre megküzdenem…