XIX.

Nevettem és csillogó szemekkel néztem Őt.
Repült.
Aztán engem is felkapott és együtt szeltük az eget.
Gyönyörű volt, sose voltam még olyan boldog. Meg tudtam érinteni a felhőket. Nem féltem, az ő karjaiban, biztonságban éreztem magamat.
Pár óra múlva leszálltunk. Csókokat váltva sétáltunk hazafele. Ő is nevetett és szeretgetett engem. Leültünk egy padra és beszélgettünk. Átölelt. Néztük a naplementét. Közben szerelmes szavakat suttogott a fülembe.
Miután a sötétség lepte be az eget, hazaballagtunk.
Nálam aludt, megint. Szeretkeztünk. Imádtam átölelni, nézni közben a szárnyait. Annyira hihetetlen volt és mesébe illő ez az egész.
Másnap hazament.
Egy ideig nem jelentkezett.
Teljesen eltűnt.
Könnyeket ejtve gondoltam rá minden nap. A gyomrom összeszorult. Napról napra elviselhetetlenebb lett ez az állapot. Egy nap eldöntöttem elsétálok arra, ahol megismerkedtünk. Már sötét volt, de nem érdekelt.
Néztem a csillagokat, s ekkor minden sötétségbe borult.
Egy sikátorban keltem fel, lekötözve. Nem volt rajtam ruha. Elfogott a rémület, nem akartam ezt. El akartam futni. Segítségért kiáltottam, ekkor befogták a számat.
„Héé, hééé! Ébredj!” – rázott föl megint álmomból Mike.
Reflexből felé emeltem a késemet. Nem ijedt meg.
„Bocsánat Mike. Miért keltettél fel?”
„Hallottam, hogy sikoltasz. Azt hittem baj van.”
„Nem, csak álmodtam.”
„Most valami helyen voltál…”
„Igen..”
„Lehet, jobb lenne, ha elmondanád. Én, meg hallgatlak” – nyelt egy nagyot.
„Te is elmondtam nekem. Meg aztán lehet, tényleg jól jönne valakinek elmondani.”

Leültünk egy csésze, gőzölgő teával a fotelba és mesélni kezdtem neki:
„Volt egy angyal, akibe beleszerettem. Neki adtam mindemet, magamat is. Aztán egy nap csak köddé vált. Én majdnem belehaltam a fájdalomba. Egy este elmentem sétálni, hátha felbukkan. Helyette két férfi talált meg. Leütöttek, aztán behurcoltak egy sikátorba. Levetkőztettek, majd megerőszakoltak, mind a ketten. Felváltva. Egyszerre is akarták, de aztán hallották a szirénákat. Elmenekültek. Pár óra múlva rám talált a rendőrség. Hazavittek, én pedig soha többé nem beszéltem senkivel sem. Pár nap múlva iskolába menet megint láttam a két férgit és Ő vele beszélgettek. Megdörzsöltem a szemet, aztán már eltűnt.
Meg akartam halni, és akkor meglátogatott valami, azt mondta álljak bosszút. A szerelmemből gyűlölet lett és én a két férfival kezdtem. Kiderült ők is angyalok voltak. És mindent látott Ő, mégsem segített. Tetszett neki, hogy szenvedem. Ő egy olyan angyal volt, aki ezt élvezte. Én pedig egy olyan ember, aki ezért megöli.” – szorítottam ökölbe a kezemet.
„Sikerült megölnöd Őt is?” – kérdezte kíváncsian
„Nem, még nem”
„És csak ezt tette, vagy durvábbat is elkövetett ellened?”
„Ez volt a legdurvább…”

Nem ment vissza Mike a szobájába. Mellettem akart lenni, mikor alszom, nehogy megint be kelljen törnie az ajtót. Nem jöttek elő rémálmok.