IV.

Régóta kiöltem magamból az érzéseket. Nem kellenek, mert csak vérzik tőle az ember szíve. Mindig is ki akartam tépni, és mindennek véget vetni. Egy érzéketlen ember, akinek van szíve. Mennyire meseszerű, mennyire szép, mennyire jó lenne.
Azt hittem sikerült minden gusztustalan nyálas, a sírással kapcsolatos, emlékektől megszabadulni, de most itt fekszem a fűben és telihold van. Eszembe jutott pár dolog és eléggé rosszul kezdem magamat érezni.

Nem voltam mindig angyalokat gyilkoló lény.
Régen szerettem egyet, de ő elárult.
Most előttem volt az egész múltam, mintha csak filmről ment volna. Kezdtem megijedni.
A zöld szemei, a barna haja és a gonosz tekintete. Én mégis elhittem, hogy engem nem fog bántani. Gyerek voltam még és valóságosnak éreztem a meséket, reményeket tápláltam, de nagyot estem. Pedig kezdtem beleszeretni is…
Ekkor könnyek csordultak a szemembe és elöntött egy nagyon forró érzés. Szúrt a szívem és sírni kezdtem. A fű nedves lett az esőszerűen ömlő folyékony halmazállapotú fájdalmamtól. Nagyon rég éreztem már ilyet. Nagyon fájt és nem akartam folytatni, de nem tudtam neki parancsolni. Elhatalmasodott felettem ez az érzés. Megakartam szűnni, és többé nem is létezni. Karmolászni kezdtem a talajban és közben üvöltöttem magamnak, hogy „hagyd már abba!”, de minden hiába. Szánalmasnak éreztem magamat, ahogyan ott feküdtem és szomorkodtam a múlt miatt. Nagy nehezen kinyitottam a szememet és felnéztem a Holdra.

Egy alak állt előttem.
Kitágult szemekkel meredtem magam elé és megpróbáltam felállni. Letöröltem a könnyeimet és kihúztam magamat.

„Ki vagy te?” – kérdeztem rekedtes hangon.
„Angyal vagyok. Érzékeny angyal, megérzem, ha egy lény szomorú.”
Nevetésben törtem ki, ami vegyült a sírással.
„Én gyilkolom a fajtátokat. Menj el!”
Odajött hozzám és átölelt. Meglepődve eszméltem fel a különös érzésből és belecsöppentem egy elég zavaró érzésbe. Megnyugodtam, ahogy átölelt.
Megint eluralkodott rajtam a sírás és viszonoztam az ölelést. Simogatott és nyugtatgatott. Jól esett abban a pillanatomban ez a pár apró dolog számomra.
Mikor sikerült megnyugodnom elengedett és rám mosolygott.
„Köszönöm” – mondtam zavartan.
„Semmiség gyermekem”
Ekkor a Hold felé nézett és megláttam, hogy a karja szúrásokkal van tele.
Elővettem a késemet és meghúztam a kezénél a pengét.
Lila vére volt…

„Melyik démon kért meg rá, hogy a bizalmamba férkőzzél?”
„Háhá…ha azt megmondanám, akkor hol maradna a móka gyermekem?”
Erőt vettem magamon és megtéptem a hajánál fogva. Ez az izé még élvezte is a dolgot.
A kést a szemébe szegeztem, de csak nevetett.
Kiszúrtam a szemeit. Akkor is csak vihogott és nyelvével érintette a saját vérét.
Ízlett neki.
Milyen érdekes egy féreg…S miközben erre gondoltam egy hatalmasat ütöttem a szívébe.
Elengedtem a haját és eldőlt. Elájult.
Odaléptem hozzá és az arcába döftem a késem, a koponya csak úgy ropogott.
„Dögölj meg!” suttogtam, majd dúdolni kezdtem egy régi dalt. A vér beborította a kezemet, a ruhámat és az arcomat. A Holdfényében feketének látszott. Gyönyörű volt.
Miután végeztem vele, a szárnyait is szétvagdaltam, majd lefeküdtem mellé és azt suttogtam a fülébe:
„Így jár az, aki játszik az érzésiemmel.”