XXIII.

…Az álom mégis erősebb volt nálam.

Mikor felébredtem egy pillanatra se emlékeztem az álmomból, már ha Álomországban jártam.

Lefürödtem és felvettem az új ruháimat. Kinézve az ablakon láttam a nap sugarait, hallottam a madarak andalító zenéjét. Elmerengtem. Vajon mi lehet Benjaminnal, jól érzi e magát és vajon szeret e még. Nem tudtam már semmit sem, csak a célok lebegtek a szemem előtt.

Leültem az ágyamra és csak Benjamin volt előttem. Nem tudtam szabadulni az arcától, a tekintetétől, a teste illatától. Az igazat meg vallva nem is akartam. Érezni akartam, érinteni akartam.

Ekkor Mike kopogott az ajtómon.

„Hé, menni kéne, nem?” – hangjában hallottam, hogy megint nevet.

„Megyek” – vetettem oda azt az egy szót.

Felálltam, eltettem a késemet és kinyitottam az ajtót. Mike a falat támasztotta. Rám mosolygott, majd elkezdett mesélni a tegnapi lányról.

„Reméled, hogy még láthatod?” – tettem fel a kérdést, még én magam is meglepődtem rajta.

„Nem, nem akarom magamat lekötni”

„És..és ha szerelmes leszel?” – egyre furcsábban beszéltem.

„Nem hiszem. Az én szerelmem már rég meghalt.” – nézte a földet, egy picit nevetett.

„Angyal ölte meg?” – néztem rá.

„Nem, hanem én.” – kitágulhatott a szemem, mert Mike gyorsan elkapta a tekintetét.

„Angyal volt?” – csúszott ki a számon.

„Ühm…Ugye miután megölték Emilyt, én gyilkolni kezdtem őket. Éppen végeztem egy mocsokkal, mikor megláttam egy lányt. Sokkot kaphatott a látványtól. Odamentem hozzá és megkérdeztem látta e. Azt felelte, hogy igen. Tudta, hogy én gyilkoltam, mégis átölelt. Annyi idős volt, mint én, mégis számomra sokkal fiatalabbnak tűnt a lelke. Azt mondta árva és velem tartott. Egyre jobban megismertem, egyre jobban beleszerettem. Végül is ő csókolt meg, én meg persze vissza. Aztán persze minden ment tovább. Kézen fogva mentünk utána minden hova, majd egyszer csak egy angyal termett előttünk. Én harcoltam vele, ő pedig elbújt. Miután végeztem a szárnyassal meg akartam keresni, de nem találtam. Pár nap után felkeresett egy angyal és mellette állt…Grase. Könnybe lábattak a szemeim, már halott volt, az angyal testvére a közelben volt, mikor harcoltam és elrabolta. A szolgájává tette, megölte! Harcolnom kellett az angyallal, akit megöltem, de Grase-t….őt nem tudtam bántani. Viszont ő akart, meg akart ölni. Muszáj voltam beledöfni, megölni! Nem akartam, de Emily-re gondoltam, hogy bosszút kell állnom érte. Nagyon megbántam, de akkor ott, meghaltam volna….én..én…szerettem és szeretem is Grase-t….nagyon.” – sírva fakadt.  

„Nem tudom, mit mondhatnék, de szerintem, akit megöltél már nem ő volt. Így ne legyen bűntudatod.” – tettem vállára a kezemet.

„De miattam ölték meg! Ha nem fogja a kezemet, ha nem szeretünk egymásba még most is élne! Önző voltam, nem gondoltam rá, nem mértem fel a helyzet súlyosságát!” – takarta el az arcát.

Nem tudtam mit mondani erre, tudtam mire gondolt. Én ezért hagytam el Benjamint, de mégis, eléggé fáj. Vagy csak én is önző lennék? Hiányzik, ahogy Anasztáziának szólít és az is, ahogy rám nézett. Még is, így a legjobb. Lehet nekem nem, és most talán neki sem, de egy kis idő múlva elfelejt és belátjuk mind ketten, a másik nélkül, hogy sokkal szebb így minden. Nekünk nem szabadott együtt lennünk. Csak így élheti meg, hogy családja legyen. Tőlem nem lehet. Én nem vagyok erre képes, ha mégis, megölnék őket.

Mike-a néztem, még mindig sírt. Melléültem, mert közben lerogyott a földre. Nem szóltam, ő csak zokogott. Akik elmentek mellettünk furcsán néztek ránk, némelyik még nevetett is. Gusztustalanok voltak, késztetést éreztem, hogy beléjük döfjem a késemet, hagy tudják meg milyen, ha fáj valami. De ez más volt, ez lelki repedés volt, nem egy csonttörés.