XX.

Másnap reggel együtt keltünk fel.

Csináltunk teát és ettünk egy keveset. Összeszedtük magunkat, majd elindultunk egy hosszú sétára. Pilsen szép kis város volt. Érdekes emberek jöttek velünk szembe az utcákon, vagy csak mi voltunk túl elvontak hozzájuk.

Rövid időn belül elértük azt az épületet, ahol megláttuk a címerüket. Egy angyalt ábrázolt, göndör hajjal és dús tollas szárnyakkal. A fején persze glória és a keze imádkozásra emelve.

Mike-kel egyszerre fintorodott el az arcunk az angyal láttán.

Nem vettük le róla a szemünket, nem szólaltunk meg, de szerintem mind a ketten tudtuk, hogy le akarjuk bontani, el akarjuk onnan tüntetni, megsemmisíteni.

Ebben a pillanatban harangszó csengett és minden ember hazafelé tartott.

„Hmm…ebéd.” – vigyorgott Mike.

„Ennyire betartják?”

„Nem olvastál erről a városról?”

„De, de az már nagyon régen volt”

„Az angyal vigyáz a városra, így be kell tartani azokat a dolgokat, amiket előír a biblia, itt szinte még mindig vallásos világkép van. Az ebédet elvileg egy mítoszhoz kötötték ki. Miszerint ha most étkeznek, akkor Isten megáldja őket.”

„Ez baromság” – néztem tovább a szárnyas szobrot.

„Szerintem is, intézzük el.” – előbújtak a karmai és meglepődve tapasztaltam milyen gyönyörűen mozog, mint egy macska. Felment a címerhez, ami nem kis távolságra volt tőlünk. Nézegette, hogyan lehetne megsemmisíteni, de hamar rá kellett döbbennünk, hogy nem lesz könnyű feladat.

Szereznünk kellett egy kalapácsot és egy vésőt. Egy bolt nyitva volt, de nem volt bent senki sem, így kölcsön vettük az eszközöket. Visszatérve a helyszínre kivéstük az angyal szemét és szárnyait. A glória maradt meg csak és a keze. Ekkor rápillantottam Mike-ra, aki kidülledt szemekkel nézett rám, én pedig hátra fordítottam a tekintetemet.

A hátam mögött két angyal volt.

„Nem gondoljátok, hogy picit pofátlanok vagytok?” – kérdezte a színes hajú, szúrós tekintetű.

„Nem gondolod, hogy nevetségesek vagytok kakadu?” – vigyorodott el Mike.

Leugrott az aszfaltra, követte a színes hajú. Én fent maradtam a fekete hajú, kék szemű lénnyel.

„Mellesleg a nevem, nem kakadu, hanem Steven.” – vette elő fegyverét, mely egy balta volt. - „És a hajam színét az áldozataim véréből keverem.”

Megkezdődött a harc, Mike remekül hárította az éles szerszámmal lesújtó csapásokat. Hajlékony volt és ügyes. Steven kezdett ideges lenni, taktikát váltott.

„Ugye nem gondolod, hogy megúszod harc nélkül?” – tette fel felém a kérdést a fekete hajú.

„Már vártam, hogy ezt megkérdezd.” – vettem elő a késemet és leügyeskedtem magamat én is az aszfaltra.

Neki valószínűleg volt ereje, mert nem ragadott fegyvert. Felé rohantam, kivédte. Elkapta a torkomat és a fülembe suttogta, hogy „meghalsz”. Erős angyal volt, sőt ilyen angyallal még nem harcoltam. A fizikai ereje rettentően nagy volt, nem tudtam kiszabadulni a szorításából. Megpróbáltam elérni a sárkányos késemet, nagy nehezen sikerült is. Annyira belemerült, hogy már győzött, hogy csak a vér csordulására emelte fel a szemhéját.

Nagy nehezen szétroppantottam a koponyáját és kettévágtam. A hátára esett, én pedig ráugrottam és szétszabdaltam a még épp bőrét. Zöld volt a vére. Mindent beborított. Reccsenést hallottam fentről, odaemeltem a tekintetemet, a címert vájta ki a falból Mike. Elfutottam és a csonkított angyal ráhullt a gusztustalan lényre.

„Hol van Steven?” – üvöltöttem Mike-nak.

„Elmenekült, mikor meghalt ez a féreg.” – mellettem termett.

Az emberek kirohantak a házaikból, mi pedig futásnak eredtünk.