XII./2.

…Próbálta kivédeni a késemmel bevitt támadásokat a botjával, de hasztalan volt. Jól harcolt, picit kezdtem is talán fáradni, eléggé lihegtem, ahogyan ő is. Néha elhangzott a számból pár morgás, mert kezdtem ideges lenni. A küzdelem közben megpróbált velem társalogni:

„Azért mert Ő megbántott mindenkinek bűnhődnie kell?” – tette fel a kérdést váratlanul.
„Így van! Mind mocskos álszent lények vagytok. Önzőek, beképzeltek és undorítóak. Játszotok az emberek érzéseivel.” – ekkor odavágtam, de nem találtam el.
„Megölted a húgomat! Itt a fejemben az arcod te némber! És még te papolsz? Még mi vagyunk álszentek?”
„Nem volt jobb nálad. Feltámasztott egy kislányt csak hogy megöljön, aztán megölte a kislány apját, aki erre megkérte. Nem fogom sajnálni, ahogy téged sem.” – Már el is felejtettem, hogy ha egy angyal meghal, akkor az emlékei átszállnak a hozzátartozó fejébe.
„Kuss ribanc!” – tört rám elborultan, de én kitértem előle és oldalba szúrtam.
„Véged!” – suttogtam a fülébe.
Levágtam a szárnyait és még belé döftem párat. A vére belepte a padlót.

Miután vele végeztem megtámadtam a többi semmire kellő lényt. A lány elájult, nem foglalkoztam vele. A főgóré, aki idehívott engem csak nézett, ahogy a talpnyalói is.
Minden egyes férget alaposan megnyúztam és megkínoztam.
Sikoly járta át az egész szobát és minden tele volt vérrel.
Az utolsó angyalt öltem meg a leglassabban. Levágtam a haját és a szájába tömtem pár tollával. Eltörtem a csontjait. Nyivákolt.
Kilehelte a lelkét nekem…
…én pedig élveztem.
Letéptem neki is a szárnyait, majd a többi hullához dobtam.
Aki alkalmazta őket, csak nevetett. Ember volt.

Lassan megfordultam és távoztam a szobából.

Kint viszont elkaptak és megkötöztek. A késemet kiütötték a kezemből és a fejemre egy zacskót húztak. Nem láttam semmit, ők pedig bevezettek valahová.
Leültettek és kikötöztek. Lekerült a fejemről a sötétséget hozó zubbony.
Egy angyal állt előttem. Vörösek voltak a szárnyai, vagyis… véresek. Kék szemével végig mért, majd megszólalt.

„Örülök, hogy eljöttél Sárkánylány.”
„Mit akarsz? És miért nevezel így te féreg?” – förmedtem rá.
„Angyalokat gyilkolsz, és mégse ismered az ősi mítoszunkat. Ez sajnálatos dolog.” – közelebb lépett hozzám és megsimogatta a hajamat. Lehajolt hozzám.
„Nos, akkor itt az ideje annak, hogy megismerd.” – suttogta a fülembe.
„Egy baj van. Engem rohadtul nem érdekel!” – le akartam fejelni, de kivédte.
„Gyermekem, én is gyilkos vagyok. Inkább hallgass meg, jobban jársz.” – távozott a közelemből és egy polchoz ment.
Levett onnan egy könyvet.
„Az angyalok története” címet viselte.
Kinyitotta a közepénél és olvasni kezdte nekem.

„Az angyalok története nem mindig volt szép és vidám. Létezett egy angyal, aki találkozott egy sárkánnyal. A sárkánynak nagy szíve volt és önzetlen lelke. Kezdte megkedvelni az angyalt, de minek elmondta ezt neki az csak kinevette őt és eltűnt mellőle. Örökre.”