Ezek az én szellemi termékeim. Engedélyem nélkül kiadni/felhasználni tilos!!


2010. február 25., csütörtök

X./1.


Utamat tovább folytattam a tűzeset után. Igaz a nap sütött, de a szél erősen fújt.
Hosszú fekete hajam a szemem előtt lebegett, így néha alig láttam valamit. A kezemet már nem éreztem, ahogyan az orromat sem.

Pár óra séta után egy városba értem, a felirat szerint Münchenbe. Tehát Németországban jártam. Az utca tele volt emberekkel. Mindenki sietett vagy ráérősen tipegett, de ez utóbbi inkább a fiatalokra volt jellemző. Én nem is gyorsan, de nem is túl lassan ballagtam.
Éppen befordultam egy sarkon, mikor nekem jött egy lány. Akkora erővel ment előre, hogy fellökött. Már csak a hátát láttam és hosszú szőke haját. Felálltam és leporoltam magamat, majd folytattam a menetet.
Beértem egy utcába, és kitágult szemekkel meredten néztem, ami a szemem elé tárult.
Angyalszárnyak és hosszú hajú védőszentek mindenütt. Velem szemben pedig egy hatalmas tábla, amire ki volt írva, hogy:

„Háromszáz védőangyal vesz téged körül idebent.”

Nem kellett kétszer olvasnom, megindultam a nagy épület felé.
Szerencsére most is volt nálam fizetőeszköz, aminek a felét most el is költöttem erre a valamire. Mikor beléptem a csarnokba rengeteg szobor nézett le rám a magasból, és mind angyalt formált. Elő akartam venni a késemet, de túl sok ember vett körül. Ott álltam egyedül, gyűlölettel a szívemben és vágyat éreztem arra, hogy az összes faragott férget porrá zúzzam.


„Önnek is tetszenek?” – kérdezte egy hang mellőlem.
„Hmm…nem igen értem a lényegét”
„Sok ember van, és mindnek van védőangyala. Ezt szerettem volna szánni mondanivalónak.”
„Szerintem nincsenek védőangyalok.”
„Én tudom, hogy vannak. Láttam is a sajátomat.”

Mikor ránéztem a férfira, aki ezeket készítette, észrevettem a szemében valami csillogást. Visszafordultam a rézangyalokhoz és tovább fűtöttem magamban a gyilkolási vágyat. Már magam előtt láttam, ahogyan letöröm a szárnyukat, lelököm őket a magasból és semmivé vállnak. A hímnemű szobrász kelltet fel kalandozásomból. Körülnéztem és minden ember eltűnt, csak mi ketten voltunk.

„Akarja látni az angyalomat?”
Nem is válaszolhattam, minden elsötétült, majd hírtelen egy gyertyát gyújtottak tőlünk jó messze. Egyre közeledett. A művész lefogta a karomat, mert már nyúltam a késemért.

A fény már vakította a szemet, és éreztem a meleget is. Egy kék szemű, szőke hajú, női testbe bújt angyal állt előttem. Mosolygott rám. Ekkor ismertem fel, a haja….Ez az a lány volt, aki fellökött engem.
„Ügyes voltál Richard. Megkapod a jutalmadat.”
Richard összekötözte a kezeimet.
„Mi a jutalma?” – kérdeztem.
„Visszakapja a halott lányát.”

Életemben először hallottam olyan angyalról, aki életre akar kelteni valakit. A főnökük sem csinálhat ilyet, mert nagyon veszélyes, akár szörnyekké is válhatnak.

Ebben a pillanatban minden villany felkapcsolódott és a lány elfújta a gyertyát. Megfogta a karomat és bevezetett egy szobába. Ott volt a kislány holtteste.

„Én minek kellek ide?” – tettem fel a kérdő mondatot.
„Te leszel az áldozata, ha rosszul sülne el a dolog.” – suttogta oda nekem az angyal.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése